„A Bethlen az Bethlen” – ötven éves érettségi találkozót rendeztek az egykori diákok
Az 1976-ban érettségizett négy osztály közül három, az A., a C. és a D. egykori diákjai idézték fel diákkorukat és egykori tanáraik emlékét szombaton délután a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban. Az iskolai éveiket megörökítő fotókból készült kiállítást már a Fekete Sasban rendezett vacsorán megtekinthették.
Közel hatvan öregdiák tartotta szombat délután a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban az ötvenéves érettségi találkozóját, és idézte fel együtt az egykori diákévek mára már jóvá nemesült emlékeit. Az 1976-ban érettségizett négy osztály közül három, az A., a C. és a D. tagjai gyűltek össze az iskola aulájában, ahol közösen énekelték el a Vásárhelyi Értéktárba nemrégiben bekerült Vásárhely kővel van kerítve című népdalt, ahogy tették ezt annak idején együtt az énekórákat tartó Steiner Bélával.
– Bethlenesnek lenni mindig kiváltság volt. Reméljük, most is. Egyre több az emlékezés, egyre kevesebb az ölelés lehetősége – mondta köszöntőjében az egykori C. osztályban érettségizett Némethné Balázs Katalin, a találkozó egyik szervezője. – Mindenképpen különleges ez az alkalom, hiszen eltelt öt évtized azóta, hogy itt ballagtunk a patinás épület folyosóin, termeiben. Nem egy osztály találkozik, hanem igyekeztünk az egész évfolyamot összehozni. Számba vettük, hogy kik azok, akik már nincsenek velünk, és emlékeztünk a tanárainkra is. Délelőtt például kimentünk a temetőbe a tavasszal elhunyt osztályfőnökünk, dr. Imre Mihály sírjához, aki akkor még pályakezdő tanár volt, de nagyon nagy tudású – mondta. Hozzátette, hogy igen felkészült, tudós emberek voltak a tanáraik, és bizony kellett kapaszkodniuk, hogy ők is tudjanak teljesíteni. Olyan tudást kaptak tőlük, amely aztán az egyetemen nagyon sokat segített nekik.
– Amikor belépek ide, az ódon falak közé, mindig nagyon erős érzések törnek elő. Nagy tisztelettel gondolok a tanáraimra, ezt nem is tudom igazán elmondani. Nekem a Bethlen volt a minden. Éppen az unokáimnak meséltem, hogy 17 évig jártam iskolába az egyetem elvégzéséig, de az a négy év, amelyet itt, a Bethlenben töltöttem, az volt a legszebb számomra. Itt kinyílt a világ, és tényleg annyi mindennel foglalkoztunk, olyan sok élmény ért bennünket, hogy azt nem lehet elfelejteni. Szerettem a tanáraimat, az osztálytársaimat. Persze voltak konfliktusok, miért is ne lettek volna, de azokat az ember inkább elfelejti. Mindent megadott ez a gimnázium ahhoz, hogy utána szépen lehessen menetelni. Magyarból nagyon-nagyon magas színvonalú felkészítést kaptunk, ugyanezt mondhatom oroszból is. Jávor György tanár úr tanította az oroszt, és Sipka Sándorné nevét nem kell emlegetnem, hiszen mindenki ismerte itt a városban, ő volt az angoltanárom. Az igaz, hogy első körben nem az angolt választottam, mert akkor nagyon nehéz volt bejutni az egyetemre, de utána az a tudás, amelyet itt kaptam, elegendő volt a későbbi váltáshoz. Szívesen emlékszem Faragóné Szénási Emese tanárnőre is. Igaz, hogy nem kedveltem annyira a kémiát és a biológiát, amelyeket tanított, de a személyisége olyan volt, hogy szívesen jártam az óráira. De még mondhatnám Rosztóczy Ernő tanár urat is, hiszen nagyon különleges egyéniség volt, és engem választott szertárosának. Nagyon utáltam azokat a köveket, amelyeket minden óra előtt a tanári szobából be kellett cipelni a terembe, sosem tudtam megkülönböztetni őket, de hát ez egy megbízatás volt, és teljesíteni kellett – idézte fel az emlékeit.
Faragóné Szénási Emese köszöntőjében azt mondta: meghatódott attól a szeretettől és jóságtól, amely az öregdiákoktól a tanáraik iránt árad. – Ötven éve sok szép diák örömmel és bizakodással lépett ki ezen az öreg ajtón, és lépett ki a világba. Mindannyiótokra büszke volt a tantestület. Szépen vizsgáztatok az érettségin, a tartás, a tudás büszkeséggel és örömmel töltötte el a tanáraitokat. Fogadtátok, amit adni akartak. Eredményeitekkel az ország legjobbjai közé sorolták a Bethlent, ami nem egy ház, a Bethlen az Bethlen. Egy fogalom, ahogy Balog Imsi bácsi mondaná: templom, a tudomány háza. Ez a ti életetek egyik meghatározó helye. Szüleitek büszkék voltak, hogy ide járhattatok. Itt sejthettétek meg, hogy az élet nehéz dolog. Hálát adok a Jóistennek, hogy ilyen tanárok hatottak rátok. Legyen ünnep ez a mai nap számotokra! Köszönöm a szereteteteket és az iskolához való hűségeteket.
Ávéd János egykori diák tolmácsolta Blazovich László, volt tanáruk köszöntő szavait. A jelen lévő egykori tanárok közül pedig Jávor Györgyöt nemcsak megtapsolták, amikor elmondta, hogy 70 évvel ezelőtt lépett be először a Bethlen kapuján, hanem egy aranymedállal is megajándékozták.
– Hiába telt el ez a sok idő, olyan, mintha nem is váltunk volna el egymástól. Igaz, keressük az arcukat, mert megjelentek rajtuk az idő nyomai, de azért megmaradtak a régi vonások: a szemek, a mosoly, a hang. Például az udvaron találkoztam Melindával, nem ismertem meg, távol volt, de a hangja, amikor megszólalt, ugyanaz volt. Nagyon furcsa érzés ez, de nagyon kellemes. És örülünk, igazán örülünk egymásnak – mondta az egykori D. osztályos Varga Ildikó, akit férje után Kazinczy Ildikónak hívnak, s aki hozzátette, hogy nagyon szeretett itt diáknak lenni. – Kémia tagozatos voltam, de jártam a zeneiskolába, zongoráztam és trombitáltam is, de ugyanakkor jól tanultam az iskolában. A jó tanárokat nagyon tiszteltük, akkor megvolt a tekintélyük. Mindegyikükre csak jó szívvel tudok gondolni, szerettük és tiszteltük őket a tudásuk miatt, és nagy hatással voltak ránk.
– A harmincnyolc fős osztályukból, úgy tudom, tíz orvos került ki. Belőlem pedagógus lett, de sajnos nem sokáig gyakoroltam ezt a szakmát, mert az életem megváltozott. Öt évig a Szántó Kovács Kollégiumban voltam nevelőtanár, de utána elkerültem Franciaországba. Azóta ritkán voltam itt. De a szüleim révén mindent tudok az iskoláról is. Nagyon boldog életem lett. Nagyon jó társat találtam magamnak, aki művész, szobrászművész, és ékszereket készít. Volt egy kis galériánk Franciaországban, és azzal foglalkoztam, amíg a férjem nyugdíjas nem lett, úgyhogy ez volt az életem, ami kétlakivá lett: fél évig itt lakunk Magyarországon, fél évig Franciaországban – mondta.
Felidézte, hogy az osztálytermükben Steinert tanár úr egy zongorát tartott. – Igaz, azt nem lehetett használni, mert le volt hangolva, és a billentyűk is rosszul működtek, de arra jó volt, hogy a fiúk abban tartsák a tornacipőjüket. Steinert tanár úr mindig a harmonikájával jött be hozzánk. Gondolom, nem bírta hallgatni, amilyen szörnyen énekeltünk. Fölénk énekelt, és játszott a harmonikájával. Kémia tagozatos voltam, és egyszer kénhidrogént fejlesztettünk, melynek olyan a szaga, mint a záptojásnak. És vagy valami butaságot csináltunk, vagy szándékosan történt, mert elhagyta a laboratóriumot a kénhidrogén, ami aztán betöltötte az egész épületet. Akkor kaptunk egy kis fegyelmezést, hogy ilyet nem szabad.
Rosztóczy tanár úr pedig úgy tanított, hogy leült a dobogón álló asztal mögé, és csak az óra végén állt föl. A fiúknak volt egy nagyon jó ötletük. Papucsállatkát kellett a biológusoknak hozni biológiaórára, a laboratóriumba. Termeltek otthon papucsállatkát, ami rothadó szénában, vagy nem tudom pontosan, miben tenyésztődik, és ezt a büdös dolgot odatették a tanári asztal alá. Hamarosan bűzlött az egész osztály, és egyszer csak megszólalt a tanár úr: „Mondják már meg, hogy melyik lány használ ilyen büdös parfümöt?” – idézte fel a két történetet. Az utóbbit Rosztóczy tanár úr egyébként évtizedekkel később is elmesélte az akkori diákjainak.
Az A. osztályban végzett Mazán Kálmán ma több nyelven is beszél, lengyelül szinkrontolmács, és a szállodaiparban helyezkedett el. – A Ságváriba jártam általános iskolába, majd utána vissza akartam menni Pestre, de apám közbeszólt, hogy akkor a gimnáziumot kell elvégeznem. Két évvel korábban kerültem Vásárhelyre, mert apám idejött a Hódiköthöz. Engem, a fővárosi gyereket 1970-ben az akkori Engels téren azzal ültettek fel a buszra, hogy azt sem tudtam, hol fogunk lakni, csak annyit tudtam, hogy Hódmezővásárhelyre megyek. Nem volt választásom, apám felszólítására beiratkoztam a gimnázium A. osztályába, azaz az általános tagozatra. Először kémiára akartam menni, mert már nyolcadikos koromban nagyon érdekelt a vegyészet, városi versenyen is részt vettem. A világnézetemet leginkább a történelem szakos tanárnőnk formálta. Nagyon szerettem, amit tanított. Nem egyszerűen az évszámokat kérte számon, hanem a történelem logikáját mutatta meg. Mai napig nagyon hasznosnak tartom ezt, mert így az ember több ezer év történelmét visszanézve is látja, hogy a történelem logikus, és ismétli önmagát – mondta.
Elárulta, hogy a pályája végül teljesen más irányba ment. Először vegyész akart lenni, később a csillagászat érdekelte, végül a szállodaiparban kötött ki. – Ehhez képest, hogy az iskolában nem voltam különösebben jó nyelvtanuló, később több nyelven is beszéltem, sőt lengyelül szinkrontolmácsként is dolgoztam. Nemrég Törökországban jártam, ahol a magyaron kívül angolul, németül, oroszul és lengyelül beszéltem. Mindehhez az orosz alapokat Barna tanár úrnak köszönhetem, bár mi annak idején sokat lógtunk az oroszórákról. Ettől függetlenül nagyon szerettem ebbe az iskolába járni, jó emlékeket őrzök róla. Persze voltak a diákcsínyek is. Egyik osztálytársammal a világnézetünk alapjai órát gyakran a Hordó borozóban töltöttük. Az utolsó órára azért bementünk, és a tanár úr meg is kérdezte, hogy mit keresünk ott, hiszen egész évben nem nagyon látott bennünket. Ebben igaza volt. Megvolt bennünk az a csibészség, ami egy gimnazista fiúhoz akkoriban hozzátartozott – mondta.
Mazán Kálmán egyébként a találkozóra nemcsak az egykori ballagótáskáját hozta el, rajta a monogramjával, hanem abban olyan képeket is, amelyek őket, az egykori bethlenes diákokat ábrázolták. A fotók jól mutatják, hogy az ötven évvel ezelőtti diákok és a maiak között azért nem olyan nagy a különbség, legfeljebb nem azokat a ruhákat és nem azokat a hajviseleteket hordják.


Hozzászólások lezárva.