Vannak azok a reggelek, amikor az ember elindul otthonról, és azt hiszi, legfeljebb a szokásos dolgokkal találkozik: lehullott levelekkel, egy álmos járókelővel, esetleg egy kutyával, amelyik szemmel láthatóan sokkal jobban tudja, hová tart, mint mi. Aztán egyszer csak ott hever két kifli egy kőfal tetején.
Nem zacskóban. Nem tányéron. Nem egy gondosan megterített reggeli részeként. Csak úgy, szabadon, büszkén, kissé megviselten. Mintha a péksütemények éjszaka titkos találkozót tartottak volna, és ez a két példány reggelre nem találta volna meg a hazafelé vezető utat.
Vajon valaki elindult reggelizni, majd félúton rájött, hogy mégsem éhes? Vagy egy új városi szolgáltatás első példányait látjuk: a „közterületi kiflipontot”, ahol bárki szabadon hozzájuthat a nap első szénhidrátadagjához?
Az is lehet, hogy komoly művészeti akcióval van dolgunk. A két kifli tökéletesen illeszkedik a környezetébe: alattuk kopott, mohás kő, körülöttük lehullott levelek, mögöttük pedig a város mindennapi élete. A természet és a pékipar találkozása. Talán a cím is megvan: Kiflik a mulandóság peremén.
De valószínűbb, hogy valaki egyszerűen ott felejtette vagy odadobta a kifliket. De miért oda? Jótét lélekként meghagyta azt valami rászorulónak? Vagy csak azért tette oda, hogy a madarak elcsipegessék?
Azt így már nem lehet tudni, az azonban biztos, hogy a kiflik egy idő után már csak egy közterületi installáció részei lehetnek.
Frissítés: végül mégiscsak eltűnt mindkettő: valószínű, hogy valaki egy az egyben elvitte azokat és megette, mert egy szem morzsa nem maradt utánuk!
Hozzászólások lezárva.