Miért ragaszkodunk a tévedéseinkhez, még azután is, hogy felismertük azokat?

A tévedés az emberi lét szerves része. Hibázunk a munkában, az emberi kapcsolatokban, a véleményeinkben és a döntéseinkben is. Mégis, amikor ráébredünk, hogy tévedtünk – legyen szó egy rossz munkahelyi döntésről, egy hamis előítéletről vagy egy hibás világnézetről – gyakran nem korrigáljuk azt azonnal. Sőt, olykor még makacsabbul ragaszkodunk hozzá, mintha az igazunk bizonygatása fontosabb lenne a valóságnál.

Miért van ez így? A válasz több szinten keresendő. Az egyik legfontosabb ok az énképünk védelme. Az emberek többsége szeret úgy tekinteni magára, mint racionális, józan ítélőképességű személyre. Egy tévedés beismerése viszont azt jelentené, hogy nem voltunk elég figyelmesek, nem voltunk jól informáltak – vagy akár azt, hogy rosszul ítéltünk meg valakit vagy valamit. Ez fájdalmas lehet, hiszen sérti az önértékelésünket. Inkább racionalizálunk, vagy újabb érveket keresünk a korábbi nézetünk alátámasztására, hogy fenntartsuk a pozitív önképet.

Ezzel összefügg a kognitív disszonancia jelensége is: amikor két ellentétes gondolat vagy érzés feszül bennünk, kellemetlen lelkiállapotba kerülünk. Például: „Én okos vagyok” vs. „Hibás döntést hoztam”. Ennek feloldására hajlamosak vagyunk inkább relativizálni a tévedést, mintsem elismerni, hogy hibáztunk. A disszonancia csökkentésének egyik módja, hogy új értelmezést adunk a tévedésünknek, vagy épp megkérdőjelezzük azokat a tényeket, amelyek cáfolják korábbi álláspontunkat.

A befektetett energia és identitás szintén erősen befolyásolja, mennyire vagyunk hajlandók elengedni a tévedéseinket. Ha éveken át hittünk valamiben, ha az megalapozta döntéseinket vagy identitásunk részévé vált, nehéz szembenézni azzal, hogy mindez téves volt. Ilyenkor nem csupán egy vélemény megváltoztatásáról van szó, hanem az egész önképünk, múltbeli döntéseink és kapcsolódó érzelmeink újragondolásáról. Ez komoly pszichés terhet róhat ránk.

Persze társadalmi tényezők is közrejátszanak: ha egy közösség, amelyhez tartozunk, kollektíven oszt egy téves nézetet, az igazság elismerése akár kirekesztéssel is járhat. Ezért sokan inkább kitartanak a tévedés mellett, hogy ne veszítsék el a közösség támogatását.

Azaz a tévedésekhez való ragaszkodás nem puszta makacsság kérdése, hanem összetett pszichológiai és társadalmi jelenség. Felismerni a tévedést és változtatni bátorságot kíván – de ez a bátorság szükséges ahhoz, hogy fejlődjünk, és valóban tanuljunk a múlt hibáiból.