A Vásárhelyi Látóhatár 40. számát mutatták be tegnap este a Németh László Városi Könyvtár olvasótermében, ahol Moldvay Győző újságíró, költő, szerkesztő, irodalmi hagyatékából nyílt kiállítás. A hagyatékot a könyvtár őrzi tovább.
A művészettel, irodalommal és kultúrával foglalkozó Benák Katalin által szerkesztett Vásárhelyi Látóhatár egyik központi témája Moldvay Győző egykori vásárhelyi lapszerkesztőjének, majd a Hatvani galéria megalapítójának és vezetőjének irodalmi hagyatéka. Ezt kamarakiállításon is bemutatták, s a gyűjteményt ezentúl, a Moldvay család jóvoltából, a Németh László Városi Könyvtár őrzi.
A est elején a résztvevők néma felállással emlékeztek meg Lelkes Istvánról, Vincze Ferencről és Kőszegfalvy Ferencről, akik alakját a városról szóló írásaikkal idézték meg.
– A mostani lapszám üzenetén nagyon sokat gondolkodtam, nemcsak most, hanem már a szerkesztés során is. Általában, amikor egy lapszámot kigondolunk, vagy amikor lapzártára beérkeznek az anyagok, már nagyjából látjuk, milyen témák köré csoportosulnak majd az írások. Ezúttal azonban teljesen másként történt, ami számunkra is meglepetés volt. A mostani írások alapján elsőre szinte világvége hangulat rajzolódik ki, mintha valamiféle összegzés, lezárás vagy vég közeledne. Lehet, hogy ebben szerepet játszott a Krasznahorkai-hatás is, hiszen az utóbbi időben sokat foglalkoztak vele a médiában, és bennünket, vásárhelyieket is megérintett ez a téma.
Ugyanakkor ez a lapszám valódi csemegét kínál az olvasóknak. Kuriózumok sorakoznak benne, és olyan kérdéseket vetnek fel az írások, mint a természethez és a földhöz való viszonyunk, az önmagunkra és egymásra való odafigyelés, valamint az, hogyan válhatunk jobb emberré. Ezek a gondolatok életutakban, versekben, novellákban és interjúkban egyaránt megjelennek. Különösen érdekes, hogy ezek az anyagok egymástól függetlenül kerültek a lapszámba, mégis szinte maguktól összeálltak egy egységes üzenetté – mondta Benák Katalin. – Ez azt mutatja, hogy az embereket foglalkoztatja a világ állapota, és szeretnék, ha jobb lenne a környezetük, valamint az emberi kapcsolataik. Bár néhány írás első pillantásra pesszimistának tűnhet, valójában mindig megjelenik bennük egy reménysugár. Még a legsötétebb helyzetekben is felvillan valami, ami a változás és a javulás lehetőségét hordozza magában. Talán valóban az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy változtassunk. Bízom benne, hogy nem csupán egy tavaszi hangulat vagy egy aktuális irodalmi hatás áll ezek mögött a gondolatok mögött, hanem hosszabb távon is beépülnek az életünkbe. Jó lenne, ha egészségesebben élnénk, jobban vigyáznánk a földre és egymásra, és ha társadalmi kapcsolatainkban is több megértés és figyelem jelenne meg – tette hozzá a lapszerkesztő.
A mostani lapszámban új szerző is bemutatkozik. Kincses Anna képzőművészként már ismert volt a szerkesztő számára a nyári mártélyi művésztelepről és az Alföldi Galériában rendezett kiállításokról. Ő most azonban íróként is megmutatkozik a lapban. – Különösen érdekes látni, hogyan jelenik meg ugyanaz az alkotói látásmód a képzőművészetben és az irodalomban. Fiatal alkotóról van szó, aki komolyan foglalkozik az írással, képzésekre jár, és tudatosan építi pályáját. Örömteli látni, hogy a fiatalok nemcsak saját érzéseiket fogalmazzák meg, hanem a társadalmi kérdésekre is érzékenyen reagálnak – mondta Benák Katalin.
A Vásárhelyi Látóhatár egyik fontos feladatának tartja a fiatal tehetségek felkutatását és támogatását. Korábban a Szerbiában megrendezett Szírmium Art novella- és verspályázat alkotóinak koordinálásában vett részt, jelenleg pedig a vásárhelyi Íródeák pályázat kapcsolódik ehhez a munkához. íEzen országos pályázaton általános és középiskolás diákok egyaránt részt vesznek, mi pedig azzal tudjuk segíteni őket, hogy lehetőséget biztosítunk számukra a megjelenésre.
– Különösen jó érzés látni, hogy a Vásárhelyi Látóhatár fennállásának immár tizenhat éve alatt több olyan fiatal szerző is indult nálunk, akik mára önálló kötetes alkotókká váltak. Ez nemcsak Magyarországon, hanem a határon túli magyar közösségekben is tapasztalható, ami külön öröm számunkra. A fiatalok támogatása mellett fontosnak tartjuk az idősebb generációk emlékeinek megőrzését is. A lap hasábjain találkozhatnak egymással a különböző nemzedékek, életutak és gondolkodásmódok. Jó példa erre a mostani lapszámban Lelkes István visszaemlékezése, amelyben felidézi egyetemi éveit, valamint azokat a társadalmi és egzisztenciális kérdéseket, amelyek akkoriban foglalkoztatták. Egy mai fiatal ezekből a sorokból képet alkothat arról, milyen lehetőségek álltak a korábbi nemzedékek előtt, és összehasonlíthatja azokat a saját helyzetével. Ez a párbeszéd a generációk között az egyik legnagyobb értéke az ilyen jellegű kiadványoknak. A Moldvay-hagyaték kapcsán különösen örömteli, hogy annak irodalmi anyaga a Németh László Városi Könyvtárba kerül, ami a jövőbeli kutatások számára is jelentős értéket képvisel. Az ilyen dokumentumok segítenek jobban megérteni a múltat, feldolgozni a régi sebeket és újragondolni közös történeteinket – mondta Benák Katalin.
Az este közreműködtek: Rácz Attila, Haranghy Géza előadók, valamint Vágó János (kürt) és Kósa Rebeka (zongora).
De ki volt Moldvay Győző?
Moldvay Győző (Hódmezővásárhely, 1925. június 12. – Hatvan, 1996. augusztus 4.) újságíró, költő, szerkesztő. Kurucz D. István festőművész unokaöccse, 1944-ben érettségizett a Bethlen Gábor Gimnáziumban,
1945-46-ban a Szegedi Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, de diplomát azonban csak 1957-ben szerzett a Szegedi Tanítóképzőben.
Első próbálkozását, az „Ifjúkor” című kéziratos iskolaújságot a gimnázium vezetése betiltotta. 1944-51 között a Vásárhely Népe és a Vásárhelyi Független Újság hasábjain publikált. Közben, 1946-ban „Délsziget” címmel önálló folyóiratot indított, mely 1947-ben megszűnt, három szám után. 1947-ben megjelent első verskötete, a Magam körül.
Életében jelentős szerepe volt a sportnak. 1944-ben a Fradi szerződtette, de a háború miatt sportpályafutása nem teljesedhetett ki. Vásárhely asztalitenisz-bajnokságain 1943-tól 1953-ig verhetetlen volt, megkapta a „Hódmezővásárhely örökös bajnoka” címet.
1952-54-ben a Művelődési Ház igazgatója volt, 1955-56-ban a Vásárhelyi Szó, majd 1956-ban a Vásárhelyi Nemzeti Újság szerkesztőjeként dolgozott. 1956 után bebörtönözték, majd menekülni kényszerült szülővárosából. Segédmunkás lett a makói vágóhídon, a pesterzsébeti homokbányában, majd hazatérve Hódmezővásárhelyre a Mérleggyárban dolgozott. 1961-64-ig Szentistvánban illetve Mezőkövesden a művelődési ház igazgatója volt. Mezőkövesden a „Matyóföld” című folyóiratot szerkesztette, ezzel egy időben a miskolci rádió külső munkatársaként is tevékenykedett. 1965-70 között ismét Hódmezővásárhelyen tanított. 1971-ben végleg elhagyta szülővárosát, de továbbra is erős szálakkal kötődött Vásárhely kulturális életéhez. Az egri Népújságnál kapott állást, majd a Hevesi Szemle társszerkesztője lett. Élete utolsó éveit 1972-től Hatvanban töltötte. Megalapította a Hatvani Galériát, melynek élete végéig igazgatója volt, s mely halála után egy időre a nevét is felvette.
Versei, cikkei, tanulmányai az Alföld, a Hevesi Szemle, a Puszták Népe, a Sorsunk, a Válasz, az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Tiszatáj, a Vásárhely és Vidéke és a Művészet című lapokban jelentek meg.
1986-ban sikerült újraindítania fiatalkori álmát, a Délsziget című folyóiratot. A lap csak a kiadó-szerkesztő halálával szűnt meg, 1996-ban. Bár az aktív politikától távol tartotta magát, a szomszéd népek közötti megértés szolgálatában ügyvezető-elnökséget vállalt a Nemzetközi Tőkés László Mozgalomban, 1989-ben.
Hozzászólások lezárva.