2007-ben ballagott el az utolsó nyolcadikos osztály, négy diákkal, majd az 1952 óta működő iskolát végleg bezárták. Szombaton a volt tanárok és diákok tartottak itt találkozót, s csodálkoztak rá önmagukra a folyosói tablóképek láttán.
Nagy örömmel ismerték fel és köszöntötték egymást az egykori Szikáncsi Általános Iskola volt diákjai a szombaton rendezett iskolatalálkozójukon és az 50. osztálytalálkozón, melyre az iskola utoljára 2007-ben megszólalt becsöngetése invitálta a több mint félszáz egykori diákot a legnagyobb terembe.
– Csodálatos közösség volt, csodálatos tanárokkal. Most hirtelen Kárpáti Józsi bácsi, az orosztanár jut eszembe, aki nagyon szeretett focizni. El kellett ragozni a „kolhoznyikot” meg a „kolhoznyicát”. Az egyiket az egyik fiúnak, a másikat az egyik lánynak kellett, a többiek pedig csinálhattak, amit akartak: a lányok maradtak benn az osztályteremben, a fiúk pedig mehettek focizni. Aztán nagyon féltem attól, hogy a középiskolában nagyon gyenge leszek oroszból, de hárman kerültünk egy osztályba a Kossuthba, és szinte a legjobbak voltunk oroszból. Pedig az oroszórák felét elfociztuk. Volt egy matematika tanárnőnk, Nórika néni, aki nagyon-nagyon szigorú volt. Az általa adott általános iskolai négyesem a középiskolában is kitartott, mert megvoltak az alapok. A középiskolában gépészeti szakon érettségiztem, aztán mezőgazdasági gépszerelő lettem, később pedig a targoncaszervizben dolgoztam – idézte fel emlékeit Megyaszai Imre.
A résztvevőket Horgos Nóra külterületi képviselő köszöntője után Kis Irén, az iskola utolsó igazgatója köszöntötte, felidézve az oktatási intézmény egykori szép napjait. S gyújtott gyertyát a már elhunyt egykori diákok és pedagógusok emléke előtt tisztelegve.
-1971. november 1-jén kezdtem tanítani ebben az intézményben, és egészen 2007 júniusáig, az iskola bezárásáig dolgoztam itt. Amikor ide kerültem, még több mint 200 tanuló járt az iskolába, a bezárás idején azonban már csak 23 diák volt az első osztálytól a nyolcadikig. Az első osztályomban még 24 gyermek tanult, ezért rengeteg szép emléket őrzök az itt töltött évekről. Amikor ide kerültem, még Szikáncsi Általános Iskola volt a neve. Később Általános Művelődési Központ lett, majd Külterületi Általános Művelődési Központként működött tovább, mert Erzsébet, Szikáncs és Batida intézményeit is hozzánk csatolták. Az átszervezés után Móra Ferenc Külterületi Általános Művelődési Központ lett a neve – idézte fel Kis Irén, már portálunknak, a névváltozások sorozatát, s persze azt, hogy az iskola is jelentősen fejlődött az 1952-es megalapítása után.
Amikor ideérkeztem, az iskola még nagyon egyszerű volt: minden szürke volt, mindössze négy tanterem állt rendelkezésre, ezért váltakozó tanítási rendben dolgoztunk. Délelőtt és délután felváltva tanultak a kisebbek és a nagyobbak. Később korszerűsítették az épületet, bevezették a központi fűtést, jelentősen bővült a taneszközök száma, és a Vörös Csillag Termelőszövetkezet segítségével két új tanterem is épült. Napközi is indult, így a gyerekek már helyben ebédelhettek, az ételt továbbra is a termelőszövetkezet biztosította az önkormányzat közreműködésével. A külterületen dolgozó pedagógusoknak mindenhez érteniük kellett. Nagyon összetartó közösséget alkottunk a kollégákkal, a diákokkal és a szülőkkel. A gyerekek és a családjaik sokszor nehéz körülmények között éltek, de mi mindig mellettük álltunk, segítettük őket, hogy minél jobb eredményeket érhessenek el. Nagyon sok szép sikert értünk meg együtt. Több egykori tanítványunkból orvos, közgazdász, mérnök vagy pedagógus lett, sőt egyikük később visszatért az iskolába tanítani. Az iskola 1952-ben épült. Az alsó tagozaton Borka Sándorné volt az örök elsős tanító néni, én pedig szinte mindig a második osztályt kaptam. Ott már a szorzótábla és a százas számkör elsajátítása volt a legnagyobb feladat, de nagyon szép évek voltak – idézte fel a múltat.
Kis Irén azt mondta, ennyi év után visszatérni az iskolába egyszerre volt öröm és fájdalom számára. Jó volt látni az egykori diákokat, hogy milyen szépen megállják a helyüket az életben. Úgy érzi, nem volt hiábavaló a kollégákkal végzett munkánk, még akkor sem, ha nekünk sokkal nehezebb dolgunk volt, mint a városi iskolákban tanító pedagógusoknak.
– Szerettünk ide kijárni dolgozni. Kezdetben vonattal, később busszal jártunk, és sokszor a gyerekekre is figyelnünk kellett az utazás során. Valójában itt mindent el kellett végezni. Amikor az iskola 60 éves fennállását ünnepelték, még visszahívtak bennünket, s akkor Almási István polgármester is jelen volt. Az iskola bezárása után azonban hosszú ideig nem tudtam visszajönni, pedig az életem csaknem felét ebben az intézményben töltöttem. Pályámat képesítés nélkül, érettségivel kezdtem. Később elvégeztem a bajai tanítóképzőt, majd menedzser–tantervfejlesztői és közoktatás-vezetői végzettséget szereztem, valamint a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán is tanultam. A kollégáim is több szakkal rendelkeztek, és valamennyien nagy szeretettel végeztük a munkánkat. Ma is jó érzéssel gondolok vissza ezekre az évekre, a naplókra, a füzetekre és mindazokra az emlékekre, amelyek ehhez az iskolához kötnek – mondta az iskola utolsó igazgatója.
A diákok szemmel láthatóan nagyon megörültek egymásnak, s gyorsan megtalálták a közös, egykori hangot, mintha mi sem történt volna a ballagásuk után eltelt évtizedekben.
– 1972-ben végeztem ebben az iskolában. Igazából csak egy évet jártam ide, mert Herceghalomról kerültem Szikáncsra, miután a szüleim a Gorzsai Állami Gazdaságban találták meg a megélhetésüket. Így kerültem ebbe az osztályba, és itt fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. Nagyon jó osztályközösségbe kerültem. Olyan embereket ismertem meg, akikkel később munkatársak is lettünk. Ma már mindannyian nyugdíjasok vagyunk, de a mai napig jó szívvel gondolok rájuk. A tanárainkra is szívesen emlékszem. Pap tanár úrra, Gazsó tanárnőre és Hajdú tanárnőre különösen, őket nagyon kedveltük. Voltak szigorú pedagógusok is, például Keresztes tanár úr, akitől tartottunk, de ettől függetlenül nagyon szerettünk ide járni. Jó társaság, jó közösség volt. Most, hogy ennyi év után visszajöttem, nagyon jó érzések fogtak el. Az ember az évek során sok nevet elfelejt, de ilyenkor minden eszébe jut, és felidéződnek a régi emlékek. A mi gyerekkorunk egészen más volt. Akkor még nem telefonoztunk, hanem együtt játszottunk. Hetes is voltam az osztályban, és a lányok sokszor csak azért szaladtak vissza az iskolaépületbe, hogy felvehessék a táskájukat és kivihessék, aztán újra visszahozták azokat. Ilyen kedves, vidám csínyek tették igazán jó közösséggé az osztályunkat – osztotta meg élményeit a mezőgazdasági gépszerelő végzettséget szerzett, majd buszvezetőként dolgozó Horváth László.
Hozzászólások lezárva.