Felszabadító volt a színpadról hallani, hogy „húzzanak a picsába”

Puzsér Róbert polgári tüntetést hirdetett keddre az Országház elé, amelyhez újságírók, előadók, tartalomgyártók és civilek csatlakoztak. Kvázi egy második influenszertüntetés zajlott le majd’ három órás időtartammal és huszonkét felszólalóval. Civilben megnéztük az események sűrűjét.

Valami elkezdődött. Nagyjából ennyivel tudtam összefoglalni magamban a tavalyi influenszertüntetés élményét, miközben komáimmal az utolsó (klímás!) vonaton zötykölődve igyekeztünk összehozni egy tudósításfélét az eseményről. A mondatok váza megvolt, a jelzővadászatban kellett a csapatmunka, még a cikkem felütése is az egyikük szájából hangzott el, mikor már a tér közelébe értünk. „Ide nem a vidéki szavazókat hozzák telt buszokkal, hanem a rendőröket.” Nem volt könnyű minden közhelyet lebontva kielemezni a történteket. Fogalmunk sem volt, hányan lehettek kint vagy hová vezethet mindez, az számított, hogy ott akartunk lenni. Legrosszabb esetben is egy jó sztori lesz, így indultunk neki, elmenni a két jólvenezígyes arcnak a tüntetésére, meghallgatni Azahriah beszédét, meg hát vezérelt is minket egyfajta indulat, K. Endre kegyelmének híre Hódmezővásárhelyet is elérte. Úgyhogy nem volt kérdés, hogy megyünk, s bár még a hazaúton sem tudtuk rendesen megfogalmazni, hogy mire, de mentünk, és százötvenezer ember között állva annyit tudtam kiolvasni magamból: valami elkezdődött.

Azóta egyetlen tüntetésre sem mentem el, pedig volt egynéhány, az viszont utólag már igazolást nyert számomra, hogy valami akkor valóban megváltozott. Ez már nem ugyanaz a közélet, mások a tétek. Bő egy év után most ismét rávettem magam, mégiscsak ez a Puzsér első saját tüntetése (demonstráción még amúgy sem hallottam őt ordibálni). A felszólalók névsorában voltak kedvenceim (köztük egykori tanáraim), voltak felejthetők, és akadt, akit örömmel kiszedtem volna a programtervből, de nem kompetenciám az ilyen.

A beszédekről a személyes benyomásokon túl nem tudnék érdemlegeset állítani, mindössze annyit emelnék ki, hogy felszabadító volt a színpadról hallani, hogy „húzzanak a picsába”. Megvetem az üres pátoszt, számomra többek között az jelenti a polgári ethosz súlyát, hogy nem prűd és nem köntörfalaz és nem fél a trágár szavaktól. Ezek nem lezüllesztik a mondanivalót, nyomatékot adnak neki. Pusztán szép szavakkal legfeljebb választást lehetett valamikor nyerni, de polgárilag ellenállni biztosan nem.

A tömegben egy háromfős gang állt mellettem, valószínűleg középiskolások, egymás között adtak körbe egy dobozos Kőbányait. Az elején még inkább zavartak, mivel alig hallottam tőlük, ahogyan Dé:Nash a színpadon arról beszél, hogy „{Matolcsy} Ádám végül kapott kakaót”, pedig többek között ezért jöttem. Később, úgy az esemény közepe táján már kicsit arrébb mentek, de cserébe csapódtak hozzájuk még hárman, immár kétszer annyian lettek, szóval következtek a kiabálások és kántálások. Több formulát is kipróbáltak, de visszatérő kedvencük volt a

nem szól már a ruszkik haza, finom lett a Putyin f*sza.

Többször megkísérelték a terjeszkedést, mikor a tér bármelyik pontjáról elindult egy „mocskos Fidesz” vagy egy „Orbán takarodj!” a nagy közösbe, ők igyekeztek azt a saját képükre formálni és elkezdtek nyomni valami hasonlót, de sosem ugyanazt. A háromórás demonstráció végére felépült bennem a szimpátia, ők tudnak tüntetni, nem olvadnak bele a tömegbe. Kitartásuk akkor érett be, amikor Hadházy Ákos tapsvihar közepette lépett a mikrofonhoz, s felszólalását azzal indította, amit felvonulásakor éppen skandált a tüntetők elég komoly része: „nem hagyjuk abba”. Ezt ugyanis ők hatan kezdték el kiabálni, s mire a független képviselő megkezdte a beszédét, már hozzá is elért a pillanat jelszava. Ezen a ponton szinte már büszke voltam.

Szóval meghallgattunk huszonkét embert, ahogy különböző hangszínnel, más-más mondatokkal, de távozásra szólítják fel a regnáló hatalmat. Hosszasan lehetne sorolni, hogy milyen témák mentén, milyen stílusban, mekkora sikerrel álltak ki az egyes előadók, de itt az összkép a lényeg. A szétszéledő sokaságból szabadultan a vonat felé battyogva ezúttal sem tudtam többet vagy kevesebbet állítani, mint tavaly, valami elkezdődött. És egyre durvább lesz.