Családtagjai, gyermekei, testvérei, rokonai, pályatársai és tisztelői kísérték végső nyughelyére ma délelőtt a Pro Urbe-díjas dr. Dömötör Jánost, a vásárhelyi kórház 77 esztendős korában elhunyt nyugalmazott radiológus főorvosát. A Kincses temető díszparcellájában lévő sírjánál legidősebb testvére, István búcsúzott tőle.
77 éves korában, rövid, súlyos betegség után hunyt el a Pro Urbe-díjas dr. Dömötör János radiológus főorvos, akit ma kísértek végső nyughelyére, a Kincses temető díszparcellájába családtagjai, gyermekei, testvérei, rokonai, pályatársai és tisztelői.
Egykori gimnáziumi osztálya, az 1967-ben végzett 4. b osztály még élő tagjai osztályüzenetben vettek tőle végső búcsút. Igazi társasági emberként ismerték meg és szerették. Olyan emberként emlékeznek rá, akinek érdeklődése szerteágazó, olvasottsága pedig kiemelkedő volt.
A sírjánál legidősebb testvére, István búcsúzott tőle, és felidézte testvére életét.
– Bátyám 1948. október 13-án született. Nem a dátum jelentette számára a szerencsétlenséget, hanem az, hogy a születésekor súlyos fertőzést kapott a szülőszobán. Bár az akkoriban csodaszernek számító penicillin meggyógyította, a betegség maradandó következményeként bal oldali végtagjai egész életére deformálódtak. Később megszülettek a testvérei is, és közülünk ő lett a legkiválóbb. A betegsége következtében kialakult állapot, valamint az, hogy szüleink az 1950-es évek elején bizonytalan egzisztenciális körülmények között éltek, rendkívül erős megfelelési vágyat és akaraterőt alakított ki benne. Egész életében azon volt, hogy senki ne érezze rajta testi sérülését. Soha nem igényelt különleges bánásmódot, sőt nem is tűrte azt – elevenítette fel az emlékeket Dömötör István.
Hozzátette: bátyjuk ugyanúgy fára mászott velük, kerékpárral járt a Tiszára horgászni és fürödni, valamint velük túrázott a Mátrában is. Közben az általános iskolát kitűnő eredménnyel végezte el, majd a középiskolában is hasonlóan kiválóan teljesített.
– Nagy családban, közel azonos korú fiú- és lánytestvérek között természetesek voltak a kisebb-nagyobb viták és összezördülések. Ő azonban ezekben soha nem vett részt. Jósága mindig felülkerekedett minden nézeteltérésen. Ha azon veszekedtünk, hogy ki hozzon vizet a kerti kútról, vagy ki vigye ki a szennyvizet a derítőbe, egyszerűen csak annyit mondott: „Majd megyek én.” Mire szégyenkezve észbe kaptunk volna, már vissza is ért a teli kannával vagy a kiürített vödörrel.
A középiskola elvégzése után legnagyobb meglepetésünkre nem akart főiskolára vagy egyetemre menni. Elektroműszerész vagy órás szeretett volna lenni, hiszen rendkívüli kézügyességgel és kreativitással rendelkezett. Már általános iskolásként repülőgépmodelleket készített, tizenhárom éves korában pedig öttranzisztoros rádiót épített, amikor még az integrált áramkörök és chipek nem voltak elterjedtek. Akkoriban aprólékos forrasztómunkával, tranzisztorokból és ellenállásokból kellett összeállítani az áramköröket.
Édesapánk azonban nem tudta elfogadni ezt a döntést, és rábeszélte, hogy jelentkezzen a Szegedi Orvostudományi Egyetemre. Bár nem biológia–kémia tagozatos osztályba járt, becsülettel leérettségizett és beadta a jelentkezését. Akkoriban még nem volt divat külön felvételi előkészítőkre járni.
Felvették az egyetemre. Az első szemeszter nehezen indult, ráadásul hónapokat kellett kórházban töltenie, ahol sérült lábát kezelték. Ez idő alatt átgondolta a jövőjét, összeszedte magát, folytatta tanulmányait, és 1974-ben sikeresen elvégezte a Szegedi Orvostudományi Egyetemet.
Dr. Dömötör János sebész szeretett volna lenni, hiszen kézügyessége és kreativitása erre különösen alkalmassá tette volna. Az illetékes bizottság azonban egészségi állapotára hivatkozva nem támogatta ezt a pályát, attól tartva, hogy nem bírná a hosszú műtétekkel járó fizikai megterhelést. Elfogadta a döntést, és a manuális készségeit szintén igénylő radiológiai szakterületet választotta.
Hároméves szakorvosjelölti idejét a vásárhelyi kórházban töltötte, majd további 39 éven át ugyanott dolgozott radiológus szakorvosként. Kiváló eredménnyel tette le szakvizsgáját, és folyamatosan képezte magát. Feleségével kötött házasságából négy gyermek született: Piroska, Rózsa, Orsolya és Péter.
– Az alma ezúttal sem esett messze a fájától. Piroska matematika–fizika szakos középiskolai tanár lett, Rózsa biológus, Orsolya kutatóorvos, Péter pedig villamosmérnök. Velünk, testvéreivel sem tudott igazán összeveszni. Jósága ezt egyszerűen nem engedte. Soha nem igényelte, hogy testi állapota miatt másként bánjanak vele, sőt ezt kifejezetten elutasította.
Nagyon szerette az állatokat. Egy időben a családi ház galambdúcában közel ötven pár galambot tartott, emellett a nyúltenyésztés is fontos része volt az életének. A növényeket is szerette: 1977-ben vásárolt egy kis kertet, amelyet hosszú éveken át nap mint nap gondozott, kapált és művelt.
Nem volt közéleti ember, távol tartotta magát a közélettől és a politikától. Nem szeretett a figyelem középpontjába kerülni. Ő a becsületes munkájával, családja iránti gondoskodásával, szeretetével és odaadásával szolgálta a közjót.
Nem volt vallásos ember. Úgy gondolta, hogy a lélek és a tudat az agy működésének eredménye, és az agy pusztulásával a lélek is megszűnik.
– János bátyám, Janika, te már tudod azt, amit mi itt, a földön még csak remélünk. Neked már nem kell tovább küzdened. Nyugodj békében! – búcsúzott el tőle .
Dr. Dömötör János 1948-ban született Hódmezővásárhelyen. Tanulmányait a(z akkori nevén) Bethlen Gábor Gimnáziumban végezte, ahol 1967-ben érettségizett, majd 1974-ben szerzett orvosi diplomát a Szegedi Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán.
Pályafutását a hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórházban kezdte, és egészen a 2016. december 31-én történt nyugdíjba vonulásáig ugyanott szolgálta a betegeket. Több mint négy évtizeden át radiológusként, majd radiológus főorvosként dolgozott, szakmai tudásával és emberségével generációk bizalmát kiérdemelve.
Munkáját mindig nagy lelkiismeretességgel, a betegek iránti mély empátiával végezte. Kollégái és páciensei egyaránt olyan orvosként emlékeznek rá, aki nemcsak diagnosztizált, hanem megnyugtatott, biztatott és reményt adott. Közérthetően magyarázta el a vizsgálatok eredményeit, segített eloszlatni a félelmeket, és emberségével sokak számára könnyítette meg a gyógyulás útját.
Városszerte tisztelet és megbecsülés övezte. Hatalmas munkabírása, elhivatottsága és humanitása példaértékű volt. Azok közé az orvosok közé tartozott, akik számára a hivatás nem munka, hanem életforma volt. Gyógyító tevékenységét nemcsak Hódmezővásárhelyen, hanem a Dél-Alföld egész térségében és szakmai körökben országszerte is elismerték.
A városért és a helyi egészségügyért végzett kiemelkedő munkáját Hódmezővásárhely 2018-ban Pro Urbe kitüntető címmel ismerte el, a közösség számára példamutató orvosi életpályája, személyisége és emberi tartása okán.
Hozzászólások lezárva.