Nem szabad csodálkozni rajta, hiszen ezt csak a csapadékvíz tudja feltölteni, de abból ezen a nyáron igencsak nagy a hiány. És nem ez az első ilyen évünk.
Egykor a vásárhelyi téglagyár itt bányászta ki az égetéshez szükséges anyagot, majd nem rekultiválták a területet az államosítás után sem (nem is ismerték ezt a szót), így tájsebként maradtak vissza, s teltek meg csapadékvízzel, hogy végül kialakuljon a tavak változatos élővilága a víz felett és a víz alatt is.
Azaz az ipari táj természetközeli élőhellyé változott. A tavak a horgászok és a természetjárók kedvelt helyeivé váltak. A mesterséges eredet ellenére ma már olyan értéket képviselnek, amelyben egyszerre jelenik meg a város ipartörténeti múltja és a természet regeneráló képessége. A terület emlékeztet arra, hogy egy egykor gazdasági célból használt táj miként alakulhat át évtizedek alatt új funkciót betöltő közösségi és természeti térré.
Itt ma nem csak lovastúra és túraösvény, de tanösvény is húzódik, egy alacsony és egy magas kilátóval is, illetve régebben az őskoriakat idéző ház is várta a látogatókat, a sütögető hely mellett.
A szikes tavakat azonban – miután azokat csak a csapadékvíz tudja feltölteni – már évek óta fenyegeti a megszűnés veszélye. A tavak az 1990-es években egyszer már kiszáradtak, majd már 2022-ben és a következő évben is jól látszott, hogy a tavak vízcsökkenése tartós marad. Amiatt a tartós csapadékhiány miatt, mely a mezőgazdaságot 2020 óta sújtja.
Sirkó Zoltán kertészmérnök, tájépítész már akkor azt mondta a Vásárhelyi Televíziónak, hogy „ha a tendencia folytatódik a jövőben a kubik gödrök is kiszáradhatnak úgy, mint a legtöbb Vásárhely környéki állandó vízű tó. Példaként említette, hogy az elmúlt húsz évben 60 százalékkal csökkent a Tisza vízhozama, ami a teljes régióra hatással van.”
És a tendencia folytatódott, tavaly nyáron – a háromhavi szeles forróság következtében jó részt kiszáradt a kubik. És a helyzet azóta sem lett jobb, most a szikes tavakban immár elvétve van víz, így már a madarak is áttelepültek a szomszédos édesvizű tóba.
Korábban ritkább volt és rövidebb a tartós hőség
Szeremlei Sámuel 1901-ben megjelent várostörténeti munkája első kötetében – korábbi feljegyzések alapján – azt írta, hogy „Most élő öregjeink ugyanazt vallják, hogy ezelőtt ezelőtt a tél zordonabb, a nyár enyhébb s esőben gazdagabb volt. …a rendelkezésemre álló feljegyzésekből azonban az tűnik ki, hogy időjárás tekintetében a régebbi és az újabb évtizedek közt sokkal kevesebb a különbség, mint az emberek közönségesen állítják. … A legforróbb napok 1890. július 21-31-én jártak, mikor a hévmérő 35-39 fokra emelkedett árnyékban, s a forróság eltartott október 15-ig. Azelőtt hasonló forróságot csak 1736-, 1821-, 1841- és 1865-ből jegyeztek fel.„
Most így néznek ki a tavak, a fehér a mederben nem víz, hanem a szikes mederalj!
Hozzászólások lezárva.