Ma kísérték utolsó útjára családtagjai, rokonai, barátai, pályatársai és tisztelői a Kincses temetőben Lelkes István festőművészt, a város díszpolgárát. A város nevében Gyöngyösi Ferenc alpolgármester, míg a család részéről unokaöccse, Lelkes Gergely és keresztfia, Lelkes Márk búcsúztatta.
Idén április 6-án hunyt el 88 éves korában Lelkes István festőművész, Vásárhely díszpolgára és lovaséletének jelentős alakja, akit ma a Kincses temető díszparcellájában helyeztek örök nyugalomra, a város saját halottjaként.
– Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akik nemcsak szemlélték a világot, hanem gazdagították is azt. Pécsett született, de 1961-ben Hódmezővásárhelyt választotta otthonául, és ettől kezdve városunk közösségének meghatározó alakjává vált. Több mint hat évtizeden át alkotott, tanított, gondolkodott és teremtett közöttünk. Nehéz lenne egyetlen szóval jellemezni őt. Festőművész volt, grafikus, illusztrátor, fotós, restaurátor, tanár és író. Mindezeken túl kíváncsi, szabad gondolkodású ember volt, aki egész életében kereste a szépet, az igazat és az értéket. Műveiben ott él az Alföld végtelen horizontja, a tanyák csendje, a természet szeretete és a lovak iránti rajongása. Képei nemcsak ábrázolták ezt a világot, hanem meg is őrizték számunkra. Olyan értékeket mentett át a jövőnek, amelyek nélkül szegényebbek lennénk.
Tanárként generációknak adta tovább tudását: nem csupán rajzolni vagy festeni tanított, hanem arra is, hogyan kell figyelni, látni és gondolkodni. Mindig volt véleménye, és mindig volt bátorsága azt kimondani. Ez a bátorság nem egyszer okozott számára nehézséget, de soha nem tántorította el attól, hogy önazonos maradjon. Életútja ezért nemcsak művészi, hanem emberi példamutatás is.
Hódmezővásárhely közössége a díszpolgári cím adományozásával fejezte ki háláját és tiszteletét – emelte ki búcsúztató beszédében Gyöngyösi Ferenc alpolgármester. Hozzátette: ez az elismerés nem csupán a művésznek szólt, hanem annak az embernek is, aki több mint hatvan éven keresztül gazdagította városunk szellemi életét, öregbítette jó hírét, és maradandó értékeket hagyott ránk.
– Vannak emberek, akik után a csend marad. És vannak, akik után örökség marad. Lelkes István az utóbbiak közé tartozott. Itt maradnak velünk képei, könyvei, írásai, tanítványai és gondolatai. És itt marad velünk az a példamutatás, amely azt üzeni: az alkotó ember élete akkor teljes, ha tehetségét a közösség szolgálatába állítja. Vannak emberek, akik életük során nyomot hagynak a világban, és vannak, akik egy egész közösség lelkében hagynak maradandó nyomot. Lelkes István ilyen ember volt. Hódmezővásárhely hálával és tisztelettel őrzi emlékét, köszönjük mindazt, amit városunkért tett. Köszönjük alkotásait, tanítását és emberi tartását – mondta.
– Művészi szemléletét alapvetően meghatározta családi öröksége. Édesapjától a művészetet a lét egészében szemlélő, ugyanakkor a mesterségbeli tudást és a magas minőséget tisztelő gondolkodásmódot örökölte, míg édesanyjától lírai érzékenységét kapta – avatta be a gyászszertartás résztvevőit Lelkes Gergely, az elhunyt unokaöccse. – Gyermekkorának meghatározó élménye a természet szeretete volt. A kőszegi táj emlékei, majd a diktatúra éveiben átélt nehézségek nyomán a természet számára nemcsak szépséget, hanem menedéket is jelentett. A vásárhelyi művésztelepeken ismerkedett meg a Vásárhelyi Iskola szellemiségével, amelyhez egész életére szóló kapcsolat fűzte. Diplomája megszerzése után Hódmezővásárhelyen telepedett le, itt alapított családot, és itt bontakozott ki művészete. Korai munkáit a líraiság, majd a Vásárhelyi Iskola konstruktív és expresszív realizmusa gazdagította. Visszatérő témái közé tartoztak a lovak, a madarak, a vadászat, a természetjárás és az alföldi tájak. Meggyőződését akkor is vállalta, amikor ezért személyes vagy szakmai hátrány érte. Hatalmas művészettörténeti tudását évtizedeken át adta tovább hallgatóinak szegedi főiskolai és egyetemi előadásain. Akik ismertük, mindannyian tudjuk, milyen gyönyörűen tudott élőszóban fogalmazni.
A nyelvhez és az irodalomhoz való kötődése már fiatal korában megmutatkozott. Több könyvnek és egy opera librettójának is szerzője volt, utolsó éveiben pedig versei és novellái rendezésén dolgozott. Nagy örömére megjelenhetett a Harangszó a lombokon át című kötete is. Utolsó éveiben új verseket is írt, köztük különösen megrendítő halálverseket. Ezeknek különös súlyt adott fia elvesztésének fájdalma és a közelgő elmúlás békés elfogadása. Utolsó beszélgetésünk idején, idén februárban a művészetről beszélgettünk. Főleg ő beszélt, legjobb szellemi erejének birtokában. Hangja halkan, de tisztán csengett. Valahol magasan időztünk, messze az idősotthon ágya fölött, amelyhez utolsó hónapjaiban a test súlya kötötte. Festészetről, zenéről, irodalomról, hitről és Istenről szóltak a szavak, melyek azóta is bennem élnek – mondta.
Nahimi Péter, a Tornyai János Múzeum egykori igazgatója a Lelkes Istvánhoz fűződő személyes élményeit felidézve elmondta, hogy úgy ismerkedtek meg, hogy üzent érte, mert találkozni szeretett volna vele, aztán már mindjárt a legelső alkalommal elkezdte sorolni, hogy mi mindent kellene, lehetne itt, Vásárhelyen megteremteni, szebbé, jobbá, igazságosabbá tenni.
– Számon tartotta az összes vásárhelyi művészt, idősebbeket és fiatalabbakat, az elhunytak hagyatékát, az elveszett vagy még hiányzó emléktáblákat, az ártérben fészkelő rétisasokat, a sóshalmi szőlőket és a kéktói ménest, a Serházat és a Nagytakarék kupolaszerkezetét – világított bele a festőművész sokoldalú érdeklődésébe.
Czurkó Szilárd többszörös lovas és díjugrató bajnok a lovas ember Lelkes Istvántól búcsúzott. Visnyei Ferenc, az elhunythoz fűződő baráti gondolatai már a sírnál hangzottak el, ugyanitt Lelkes Márk, Lelkes István keresztfia személyes élményein keresztül idézte fel a festőművész alakját, sőt a hangját is.
Lelkes István nótáját a sírjánál, melybe bekerült festőpalettája és bekerültek ecsetjei, Kálmán Árpád hegedülte és énekelte el.
