Az emberiség hosszú és rögös utat tett meg azért, hogy végül eljusson oda, ahol ma tart: már a kanapéról sem kell felállnunk, ha meg akarjuk tudni, milyen idő van odakint. Elég megkérdezni a telefont. Ha meg útnak kell indulnunk, de elfáradtunk, ott vannak a padok, bármelyikre ledőlhetünk a szabad ég alatt.
A lustaság korunk egyik legnagyobb vívmánya. Régen az ember vadászott, gyűjtögetett, tüzet rakott, házat épített, kilométereket gyalogolt. Ma pedig felháborodunk, ha valahová el kell gyalogolni.. Őseink mamutokra vadásztak, mi pedig arra, hogy melyik az az út, ahová kerékpárral is úgy el lehet menni, hogy a célig nem kelljen sehol megállni. Ha pedig gyaloglunk és elfáradtunk, hát arra a padra dőlünk le, amelyikre csak akarunk.
A modern ember minden mozdulatot alaposan megfontol. Minek felkelni a fotelből, ha három méterre van a távirányító? Minek elmenni a boltba, ha egy alkalmazás segítségével valaki más boldogan megteszi helyettünk? Minek megjegyezni egy telefonszámot, amikor a készülékünk már azt is tudja, hogy kinek akarunk írni, mielőtt mi magunk eldöntenénk? És ha már menni kell, tegyünk meg a távot autóval, de ha azzal nem lehet, minimum (lehetőleg elektromos) biciklire kell ülni, s felháborító, ha azzal akadályba ütközünk, vagy le kell róla szállni. Nem, nem szállunk, ha törik, ha szakad, a nyeregben maradunk.
A lustaság természetesen mindig talál magának kifogást. „Nincs időm, ezért nem tudok lassítani, vagy megállni.” Ez a kedvenc. Különösen akkor hangzik meggyőzően, amikor az illető ott akar kerekezni, ahol nem lehet, mondjuk a járda közepén, had ugráljanak el azok a szerencsétlen gyalogosok, akik idegei amúgy is kivannak az e-rollereken hangtalan suhan suhancok miatt…
Persze a házimunka is különleges ellenség. Egy szennyeskosár képes napokig változatlan állapotban várakozni, miközben gazdája minden alkalommal elszántan megfogadja: „Majd holnap.” A „holnap” pedig a lustaság mitológiai időpontja: mindig közel van, mégis soha nem érkezik el.
És persze ott van a sport. Az ember vesz egy drága edzőcipőt, előfizet az edzőterembe, letölt három életmódalkalmazást, majd mindezt elégedetten kipipálja. A mozgás maga már csak felesleges részlet lenne.
Talán mégsem kellene olyan szigorúan ítélkeznünk. A lustaság ugyanis rendkívül demokratikus: mindenkit elér. A különbség csupán annyi, hogy van, aki pihenésnek nevezi, más pedig produktív semmittevésnek.
Végül is miért sietnénk? A világ úgyis halad nélkülünk. Legfeljebb egy kicsit lassabban, ha valaki éppen a kanapén ülve keresi a motivációt arra, hogy felálljon. És ha végre sikerül neki, az már tulajdonképpen komoly teljesítmény.