Az olcsó munkáslakások miatt rombolták le Vásárhely történelmi belvárosát

Vásárhelyen az egykori belvárosi épületek jó részének mára csak a hűlt helye van meg. Ki emlékszik már pontosan a Lehel, Árpád és Kaszap utcai családi házakra? Legfeljebb azok, akik abban az időben ott éltek. Másfél évtized alatt tűntek el, hogy csak az utcanevek és elvétve egy két épület maradjon fenn.

A Vadász drogériáról ismert, a mai Andrássy út 1. szám alatt álló épületre is egyre kevesebben emlékeznek. Vásárhely történeti belvárosának nagy részét elsöpörte az építési láz, amely a hatvanas évek elején kezdődött, s csak a nyolcvanas évek elején fejeződött be a munkáslakás-építési programként.

A korabeli rossz nyelvek jelzőkkel illették a nem csak Vásárhelyre jellemző helyzetet. Eszerint a tízemeletes panelházak építésére azért volt szükség, hogy Komócsin Mihály megyei párttitkár, az akkori idők élet-halál ura, Szegedről távcsővel nézhessen végig birtokán, azaz a megye városainak égbe nyúló épületein. Azt is suttogták a jól értesültek, hogy a toronyházakra a szovjet és magyar katonai repülőgépek földi tájékozódási pontjaként van szükség. Azokat látva ugyanis – tartotta a korabeli közvélekedés – a pilóták tudták, hogy ideje visszafordulni, mert közel van a jugoszláv határ.

A városi levéltárban őrzött korabeli tanácsi, illetve végrehajtó bizottsági ülések jegyzőkönyveiből, valamint az 1970-es évek első felének egykori tanácstagjaitól származó visszaemlékezésekből azonban kiderül, a munkáslakások rombolással járó építésének igencsak prózai okai voltak.

Az 1945. évi IV. törvénnyel államosított házak a hatvanas évek közepére meglehetősen siralmas állapotba kerültek. A beköltöztetett bérlők nem akartak vagy nem tudtak költeni a máséra, a Városgazdálkodási Vállalatnak és a városi tanácsnak pedig nem volt miből. Nem volt másképp ez az ország többi részén sem. Bár ekkor is lakáshiány jellemezte Vásárhelyt. Mindez a népmozgalommal foglalkozó 1973-as tanácsülésen is előkerült. Csatordai Antal tanácselnök ekkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a születések erőteljes csökkenésének oka abban is keresendő, hogy a fiatal párok általában egyszobás albérletben élnek.

Országos direktívák is ösztönözték a lakásépítési programot, mégpedig úgy, hogy a munkáslakásokat a lehető legkisebb fajlagos költségű, emeletes házakként építették, olyan helyen, ahol – szintén a költségek csökkentése végett – a közművek már adottak voltak. Az első iparosított technológiával készült épületet a Kossuth 7. szám alatt fejezték be 1965-ben, közvetlenül az Ótemplom szomszédságában, két földszintes ház helyén. Ennek érdekében bontottál le a bazársor megmaradt nagyobbik részét. Ezt követte az akkori Lenin (előtte és utána Andrássy) utca déli felének továbbépítése, szintén jellemzően a családi házas övezetre – köztük a Plohn műterem környékére. Így semmisült meg mintegy másfél évtized alatt az Oldalkosár, a Kaszap, a Lehel, a Szentkirályi és a Batthyány utcák falusias hangulata. Csak az Árpád utcai egyik épület maradt meg, melyet ma tájházként ismernek a helybéliek. Vásárhelyen a hatvanas években építési láz söpörte végig. Még arra is volt terv, hogy a Deák Ferenc és a Teleki utca közti negyed helyére kerüljenek az új házak. Az építkezéssel kapcsolatos döntések előtt a vásárhelyi tanácstagokra pedig akkora nyomás nehezedett, hogy végül mindent megszavaztak.

Ezer építendő lakás helyére legfeljebb csak kétszázat lehetett volna lebontani, ám ezt az arányt Vásárhelyen messze nem érték el. A Kaszap utcai kertes házas övezetet a 47-es főút nyomvonalának áthelyezésével kapcsolatos területrendezés során sajátították ki és bontották le, hogy aztán ott panelházak épüljenek.

Az 1974-ben a tanácsülésen felszólaló Völgyi Sándorné tanácstag – a jegyzőkönyvek szerint – azt hangoztatta, hogy a kisajátításokhoz és a bontásokhoz elegendő az ingatlanok rendkívül elavult voltára, vagy a terület rendezetlenségére hivatkozni.

belvárosmunkáslakás