Minden korosztálynak megvoltak a kedvenc szórakozóhelyei a városban. Melyik volt az Öné?
Dédapáinknak még Béla cigány húzta a fülébe a nótát a Fekete Sas teraszán a ’40-es években. A ’70-es években Toncsi és zenekara muzsikált az Alföldi vendéglőben, és be lehetett szorulni a Hordó mosdójába a megvetemedett ajtó miatt. A ’80-as és a ’90-es években pedig a mozgó táncparkettel rendelkező Főnix, a Penna és a Casino volt a menő hely. Ma a Piros, a Zátony vagy a Népkerti számít annak?
A kifejezetten fiataloknak és fiatal felnőtteknek szóló szórakozóhelyek is alaposan átalakultak. Sok megnyílt, divatossá vált, majd bezárt – a belvárosban és a külvárosban egyaránt. A hagyományos kocsmák és diszkók világa véget ért, s ma – gyors felmérésünk alapján – a fiatal generáció tagjai Szegedre mennek, ha egy jót akarnak bulizni. Igaz, erre majdnem minden hétvégén Vásárhelyen is lenne lehetőségük, de a nagyváros kínálata a vásárhelyihez képest óriási és sokszínű. Tram-trainnel pedig pofonegyszerű eljutni a jobbakba: nem kell elkuncsorogni a papa kocsiját, cserébe a visszaúton sem kell attól tartani, hogy a jókedv elhúzza a kormányt.
A teljesség igénye nélkül idézzünk fel néhányat Vásárhelyen: a ’90-es évek elején a Városháza gimnázium felőli pincerészében működött a Főnix (vagy Banhof), abban az időben, amikor a szomszédos Hordóval vívott konkurenciaharcot. És ott volt nem messze a Casino, ahol éjfélkor a felszolgáló jellegzetes, éneklő hangon tudta bemondani: „Zááá-róóó-ra!” Az utóbbiból akkor kezdtek elmaradozni a vendégek, amikor étteremmé bővítették biliárdteremmel. És persze ott volt a Putyi-diszkóiról elhíresült Ifjúsági Ház, ahol mindig a legfrissebb slágerek forogtak.
Nagyon régóta működik az a szórakozóhely, amely annak idején még Hódgép Klub néven indult, majd Pennává, később New Pennává változott az Andrássy út 3. szám emeletén.
Egy időben kedvelt volt a Cukor utca sarkán működő Tiszti Klub, ahová péntekenként 200 forint volt a belépő. Az épületben ma a vívócentrum működik. Ide – a nevével ellentétben – a ’70-es éveket követően már csak elvétve jártak egyenruhás katonatisztek, akik – tisztelet a kivételnek – minél magasabb rangban voltak, annál „apásabb” (értsd: pocakosabb) kinézettel ríttak ki, még civilben is, a tömegből.
A Hordó különlegességének számított, mert a finom ételeket a megfáradt munkások és parasztok, no meg a velük szövetséges értelmiségiek vasból kovácsolt, a mennyezetre függesztett sárkányfigurák alatt fogyaszthatták el, és ízlelgethették a homoki borok savanykás bukéját. És igen, a női vécébe sokan beszorultak a megvetemedett fülkeajtó miatt, de a kiabálásra, dörömbölésre gyorsan érkezett a megmentő pincér – kisbaltával (vagy fejszével?) – a kezében.
Emlékezzünk meg a Csillag presszóról is a Tanácsköztársaság, később Szabadság téren – a templom mellett! Tuti helynek számított a hétvégi „táncos-zenés” rendezvényeivel, s ahol állítólag egykoron még Koós János is énekelt. Itt egy időben Nagy Sanyiék zenéltek. És milyen remekül!
És tudja, hol volt a Hódtava vendéglő? Vagy a Pepsi Bár? Mely hatalmas tükrét egy emelkedett hangulatú, az itteni főiskolai karra járó, arab országból érkezett fiatalember amortizálta le – ha minden igaz, egy véletlenül rossz irányba repült pohárral. Hát istenem, szokott olyan történni, hogy alacsonyan röpülnek azok a poharak… Néha még a pofonok is!
És megvan még, hogy ezeket egy éjszaka alatt körbe is lehetett járni? A Casinoban elfogyasztott nagy halom sajtos vagy majonézes sült krumpli után volt, aki betért a Hordóba egy (két) igazi túrós lepényért vagy a kicsi fasírtgolyócskákért. A Béke Szállóban késő este pedig már csak egy nagy karéj zsíros kenyeret lehetett venni– de azt is csak 1 forintért, ami sokáig egy gombóc fagylalttal ért fel.
És emlékszik még a Tímea presszóra, amely arról híresült el, hogy valaki ugyanazon az éjszakán kétszer is betört oda? (Jó, hát elfogyott az elsőként zsákmányolt sör.) És a Kedves presszóra? A Dobai csárdára? Az Astra diszkóra? A Görbe Bögre és a Széchenyi sörözőre, a Bomba bár és sörözőre? A Toronto sörbárra? A Belvárosi borbárra vagy a Csengődire, épp a stadionnal szemben? Hogy a meccsek szünetében a megszomjazott szurkolóknak ne kelljen messzire menniük? És ha rossz volt a hazai csapat, akkor a drukkerek egy része vissza sem ment a lelátóra. De az onnan kihallatszó kiabálásból így is tudták, hogy a fiúk épp lőtték, vagy kapták a gólt…
Hozzászólások lezárva.