Száz évig ismeretlen helyen őrizték, most visszaadták a 325 éves úrvacsorai kelyhet

Pontosan nem lehet tudni, hogyan és miért került ki a gyülekezetből az az úrvacsorai kehely, amelyet közel száz évnyi lappangás után, idén pünkösdkor jutott vissza egy magát felfedni nem kívánó adományozó jóvoltából. Tegnap már ebből úrvacsorázott hatvan ótemplomi hívő.

A kehely peremén futó vésés szerint 1700. október 6-án Nagymegyeri Keresztes Sámuel, Fejér vármegye főispánja és neje, Kassai Borbála ajándékozott úrvacsorai, domborműves kelyhet, valamint két úrasztali terítőt az akkor még kőtemplom nélküli vásárhelyi református közösségnek. A tűzaranyozott kehely hosszú, csaknem százéves lappangást követően idén pünkösdkor került vissza a gyülekezethez – egy neve elhallgatását kérő adományozó jóvoltából. A kehely utolsó ismert hivatalos őrzési helye ismeretes volt; most ezt a kegytárgyat ajándékozta újra az Ótemplomi Gyülekezetnek. A két úrasztali terítő sorsa egyelőre nem ismert. A kehely létezéséről tudtak a gyülekezetben, hiszen a műtárgy szerepelt a leltárakban, jegyzőkönyvekben. A kehelyről a legrészletesebb leírást Miklovicz Bálint lelkész készítette az ótemplomi gyülekezet 1873-as leltárkönyvében, és a műtárgyról egy bejegyzés még az 1920-as leltárban is szerepelt. A gyülekezet által egy, az 1930-as végén Budapesten rendezett kiállításra kölcsönadott műtárgyak között azonban már nem szerepelt, pedig a közösség legbecsesebb kincsét minden bizonnyal bemutatta volna, így azt feltételezik, ekkoriban veszhetett nyoma – közölte a lelkész.

Hétfő este a hálaadó istentiszteleten részt vevő hívek már ebből a kehelyből úrvacsoráztak. Az istentisztelet után Kovács Mária Márta, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet művészettörténésze, az erdélyi úrvacsorai kelyhek szakavatott ismerője tartott előadást a Református Ótemplomban, bemutatva e különleges liturgikus tárgyat és annak erdélyi előképeit, párhuzamait. A művészettörténész felfedezte a kelyhen a készítő ötvösműhely jelzettét, így további kutatások nyomán kiderülhet, pontosan hol készült az a 17-18 század fordulóján.

– Véleményünk szerint ez az egyik legrégebbi tárgy a városban, amely egy gyülekezet újraindulásához kötődik – mondta Bán Csaba, az Ótemplomi Gyülekezet lelkipásztora. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a kehely adományozásakor, vagyis 1700-ban – a török hódoltság után – még egyik mai vásárhelyi templom sem állt, a maiak elődjeit csak vályogból emelhették. A legrégebbit, a Református Ótemplom téglatornyát is csak 1713–1714-ben építették, a templomhajó 1721-ben készült el, a belső bútorzat 1732-ben, a védfal pedig 1741-ben.

– Ez egy tűzaranyozott ezüstkehely, amely nemcsak az anyaga miatt értékes, hanem azért is, mert ez a gyülekezet legrégebbi ismert tárgya. Amennyire ismerem a török hódoltság területén működő református közösségeket, ilyen korú darab meglehetősen ritka. Ahonnan származik, vagyis Erdélyben, ez egy középszerű kegytárgynak számított, de itt, ahol használták, rendkívül drága és nagy becsben tartott edény volt. Az úrvacsorai készletünk – az ónkannák, borkiöntők, kelyhek, kenyérosztó tálak – korántsem ennyire értékesek – tette hozzá a lelkipásztor.

A kehely Vásárhelyre való kerüléséről két elképzelés is él. Az egyik szerint a török elvonulása és a vásárhelyiek visszatelepülése után valamelyik erdélyi református gyülekezet vezető testülete tudhatott arról, hogy Vásárhelyen újraindult a hitélet. Az erdélyi fejedelmek kezdeményezték a nagy gyülekezetek támogatását, amellyel követendő példát mutattak a főnemesek, a köznemesek és a polgárság számára is. E mecénások különféle adományokkal segítették a református közösségeket – így az erdélyiek valószínűleg a vásárhelyieket is.

A másik feltételezés szerint a Sárospatakon 1698 táján végzett Tunyogi János, aki 1699 és 1701 között volt vásárhelyi lelkész, állhatott kapcsolatban az adományozókkal.

– Számunkra nem maga a tárgy a legfontosabb, hanem a közösség, amely köré gyűlik. Elmondhatjuk, hogy Vásárhelyen 1700. október 6-a óta évente hatszor, nyolcszor, tízszer vesznek úrvacsorát az emberek – immár 325 éve – világított rá a visszakapott úrvacsorai kehely jelentőségére Bán Csaba.

A reformáció Vásárhelyen

A reformáció első hódmezővásárhelyi emléke egy 1545-ben, Szegeden lefolytatott hitvitához kapcsolódik, amelyen a vásárhelyi Mátyás pap is részt vett a protestáns oldalon. Vásárhely környékén a reformáció kezdeti időszakában a lutheri irányzat követői voltak többségben, ám 1569-től már bizonyosan kálvinista lelkésze volt a városnak, Egrői Benedek személyében.

A török hódítás kezdetén a reformáció hívei kezdetben bizakodással fogadták az uralomváltást, abban bízva, hogy az új hatalom elfogadja hitüket. A törökök azonban csak különadó megfizetése fejében engedélyezték a protestáns vallásgyakorlatot, a lelkészek működését, az egyházszervezet fenntartását és a templomok használatát.

1693-ban egy négyezer fős tatár sereg dúlása miatt a császári hadvezetés kiürítette Vásárhelyt és környékét; a városba való visszatelepülés csak 1698-ban kezdődött meg. Egy évvel később, 1699-ben a vásárhelyiek református lelkészt kértek az egyházi hatóságtól – írja az Ótemplomi Gyülekezet Historia Domusa.