A Cseresnyés Kollégium médiaszakkörének tagjai – akik jelenleg szakmai gyakorlatukat végzik Vásárhelyen – örömmel fogadták a hírt, hogy egykori nevelőtanárukat, a kollégium korábbi igazgatóját Oktatói Szolgálati Emlékéremmel tüntették ki. Készítettek is vele egy interjút.
– Milyen érzés, hogy egy ilyen rangos díjat vehetett át?
– Sosem vágytam rá, hogy kitüntessenek, de be kell valljam, nagyon jólesett. Jólesett, mert egy kicsit azoknak a munkáját is elismerték, akik ebben segítségemre voltak. Talán a volt diákok gratulációja és elismerése érzékenyített el legjobban, akik megkerestek. Ők is neveltek – észrevétlenül. Erre jöttem rá ebben a lelki hullámverésben.
– Pályafutását végigkísérte a szociális érzékenység. Milyen élmények formálták leginkább ezt a szemléletet, különösen a kezdeti években Szikáncson, vagy később a gyámügyben?
– Jól ismerem az egyszerű emberek világát, a föld verítékében fogant gyönyörű gondolataikkal együtt. Otthon vagyok a vidékiségben, még akkor is, ha magam értelmiségivé váltam. Ezek az én gyökereim. A tanyavilágban feltaláltam magam, az akták között, a hivatalban már kevésbé.
A jó szándék és a segítőkészség mindig jelen volt az életemben. Minden tanulságot beépítettem az érzéseimbe. Ezeket az egyetemi tanulmányaim rendezték gondolatokká.
– Miért érezte úgy, hogy a kollégiumi nevelői hivatás az Ön igazi terepe? Mire emlékszik vissza legszívesebben azokból az első nevelőtanári évekből?
– A kollégium teljesen ismeretlen terület volt számomra. Azt hiszem, észrevétlenül nőttem bele ebbe a különös világba, ötvöztem mindazon értékeimmel, amit otthonról hoztam, amire iskoláim és barátaim tanítottak. Jó érzésekkel gondolok a kezdeti időszakomból egy tehetséges gyerekre, akinek idős szülei azt gondolták, jó, ha elmegy dolgozni. Rábeszéltem őket, hogy ebben a gyerekben több van, engedjék továbbtanulni, hogy szárnyat bonthasson. Egy híres informatikai cégnél meg is csinálta a karrierjét Svédországban. Talán ekkor éreztem rá, milyen fontos szerepe lehet egy nevelőnek.
– A Teabár és a Cseresnyés Galéria ma is fogalmak Hódmezővásárhely kulturális életében. Mi volt a személyes indíttatása ezek megvalósítására, és mi jelentette a legnagyobb örömet ezekben a programokban?
– A zene, a képzőművészet és az irodalom mindig nagyon közel álltak hozzám. Kezdő igazgatóként sokat gondolkodtam azon, hol találhatjuk meg a kollégium szerepét a nevelési folyamatban, mi az a terület, ahol valóban újat tudunk diákjainknak mutatni, segíteni őket. A szociális és érzelmi biztonság megadásán túl egyetlen kitörési pontot találtam, ahol a kollégium megfogalmazhatja önmagát: ez a kultúra területe. Olyan területeket céloztunk meg, amelyekkel a diákok vélhetően nem találkoztak (alternatív zenék, jazz, népzene, művészfilmklub, bonsai-szakkör), és mindezt nem „kötelező programként” kínáltuk fel nekik, hanem bíztunk benne, hogy a kínálatunk megtalálja az utat hozzájuk. És úgy lett. Az újdonság, az érdekesség mindig felkelti a fiatalság érdeklődését. Az, hogy szinte városi kisugárzású, ingyenes programokat szerveztünk, és teával, zsíros kenyérrel vendégeltük meg a város fiataljait, érdeklődőit, sokat tett azért, hogy a kollégium nyitottsága a város értékévé is váljon.
– Az igazgatói időszaka után is aktívan részt vett a közösségi életben és a nevelésben. Mi motiválta Önt továbbra is? Mi adott erőt a folytatáshoz?
– A vágy, hogy közvetlen kapcsolatban lehessek a diákjainkkal a nevelés „lövészárkában”. Nagy öröm, nagy felelősség és megtiszteltetés, amikor örömükkel, bánatukkal, kételyeikkel megtisztelnek egy pedagógust a diákjai.
– Ha visszatekint a több évtizedes pályájára, mit tart a legfontosabb örökségének? Mi az, amit mindenképpen szeretne, hogy fennmaradjon az utókornak is?
– A tanuló nem tárgy, amit alakítanunk kell. Egy nagy lehetőség, amit szeretni és segíteni kell, hogy kibontakozhasson. A megértés, az őszinte odafordulás és a szeretet útján a lehető legtöbb és sokoldalú értékkel támogassuk őket az útjukon. A kollégium nem iskola. Kicsit kevesebb, és kicsit több is annál. Segítünk nekik a tanulásban, de a családjuktól távol élő gyerekek nevelésében több lehetőségünk van, mint egy iskolának. Az önállóság, az egyéni arculat megteremtése egy értékközpontú kollégiumban szerintem nagyon fontos.
– Most, hogy miniszteri kitüntetéssel ismerték el a munkáját, hogyan tekint a jövőre? Vannak még tervei, akár az oktatás, a közösségépítés területén, akár a magánéletben?
– Egyelőre határozott elképzeléseim nincsenek. Élvezem a szabadságot, keresem azt a ritmust, amelyben félretett dolgaimmal foglalkozhatok, elolvasom a fontos könyveimet, újranézem kedvenc filmjeimet. A gyerekek – bevallom – hiányoznak, de ha szükség lenne rám, és megkeresnek, átgondolnám.
– Mit üzenne a mai kollégistáknak? Mi az a gondolat vagy érték, amely végigkísérte Önt, és amit érdemes magukkal vinniük az életben?
– Azt, hogy merjenek új dolgokba kezdeni (még ha azt nehéznek is gondolják), bátran bontsák ki a „szárnyaikat”, találják meg, és valósítsák is meg az álmaikat.
Hozzászólások lezárva.