Az irigységet a legtöbben rossz tulajdonságnak tartják. Gyermekkorunktól azt tanuljuk, hogy ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, ne vágyjunk arra, ami a másiké, és fogadjuk el, amink van. Mégis, az irigység különös módon sokszor vonzónak, sőt inspirálónak is tűnik.
Az irigység, melyet a katolikus egyház a hét főbűn egyikének tart, szoros kapcsolatban áll a társadalmi összehasonlítás ösztönével. Emberként természetes, hogy másokhoz mérjük magunkat: a siker, a vagyon, a szépség vagy épp a tehetség olyan mércék, amelyek alapján saját helyünket próbáljuk meghatározni. Amikor irigységet érzünk, valójában nem csupán a másik örömétől vagy javától szenvedünk, hanem attól is, hogy egy tükörben meglátjuk saját hiányosságainkat. Ez a fájdalmas felismerés paradox módon izgalmas is lehet: rámutat arra, merre szeretnénk fejlődni.
Az irigység vonzereje tehát részben abban rejlik, hogy vágyat kelt bennünk. Ha valaki új autót vásárol, külföldre költözik vagy elismert a munkájában, az bennünk is felébreszti a lehetőség érzését: „ha neki sikerült, nekem is sikerülhet”. A pozitív irigység így képes motiválni, cselekvésre ösztönözni, és olykor sokkal erősebb hajtóerő, mint a puszta jó tanács vagy belső elhatározás.
Másfelől az irigység egyfajta társas kapocs is. Nem véletlen, hogy sok baráti beszélgetésben irigykedve csodáljuk a másik életét, nyaralását vagy eredményeit. Ez a „félig játékos” irigység nem rombol, hanem közelebb hoz, hiszen elismerést közvetít: „annyira jónak látom, amit elértél, hogy magam is szeretném”.
Persze az irigység árnyoldala is nyilvánvaló. Könnyen mérgezővé válhat, ha puszta keserűségben, rosszindulatban fejeződik ki. Ám talán éppen az teszi olyan vonzóvá, hogy a tiltott érzések közül az egyik legemberibb: egyszerre gyenge és erős, szégyenletes és ösztönző. Nem lehet teljesen kiiktatni, ezért érdemes inkább megérteni és a javunkra fordítani.
Vonzó az irigység, mert titokban mindannyian tudjuk: nélküle szegényebb lenne a vágyaink és törekvéseink világa.
Hozzászólások lezárva.