A közbeszédben sokan még ma is megbotránkoznak a trágár szavak hallatán, holott a káromkodás nem pusztán alpári szóhasználat, hanem az emberi kommunikáció egyik ősi és természetes formája. A pszichológusok és nyelvészek régóta vizsgálják a káromkodás hatásait, és a kutatások szerint a „csúnya beszédnek” igenis van haszna – testi, lelki és társadalmi szinten egyaránt.
Káromkodni jó, mert felszabadít. Stresszes helyzetekben kimondva egy nyomatékos szitokszót csökken a feszültség, enyhül a szorongás, sőt: kimutatták, hogy a fájdalomérzet is csökkenhet, ha valaki trágár szavakat használ például egy véletlen baleset során. Ilyenkor a testben endorfin szabadul fel, hasonlóan a nevetéshez vagy a síráshoz – vagyis a káromkodás egyfajta érzelmi szelep. Különösen fontos ez a mai túlfeszített világban, ahol az emberek gyakran elnyomják valódi érzéseiket, hogy megfeleljenek a társadalmi elvárásoknak.
A káromkodás ugyanakkor az önkifejezés egyik legőszintébb formája is. Segít árnyalni a mondanivalónkat, érzelmi töltetet ad a szavaknak, drámai erőt a véleménynek. Egy jól időzített káromkodás képes kiemelni a mondandó súlyát, megütni a hallgatót, és olykor nevettetni is. A humorban is gyakran játszik szerepet: a trágárság nyelvi tabuként való feloldása gyakran komikus hatást vált ki, épp mert megszegi a társadalmi konvenciókat.
Persze fontos a mérték és a kontextus, a színpadon elhangzott káromkodás és az az előtt a közönségből elemi erővel feltörő, az egyik részről vélemény, a másikról szelep melyen jobb híján kiengedik a frusztrációt, az így csökkenti az elégedetlenséget. Vagy nem más, mint politikai véleménynyilvánítás formája. A koncerteken mostanában zúgó: „Mocskos Fidesz!” nemcsak vélemény, de lázadás is.
A kontrollálatlan káromkodás azonban lehet bántó, romboló vagy éppen fárasztó. Ha tudatosan és érzékenyen használjuk, akkor nem a kulturálatlanság jele, hanem az érzelmi intelligencia része is lehet. Az élet nem mindig finomkodik – néha nekünk sem kell. Egy-egy jól irányzott káromkodás néha többet mond minden szép szónál.
Káromkodni, trágár szavakat használni egyébként a magyar (és a világ-) irodalom nagyjai is szoktak volt, még műveikben is. Petőfi: Mit nem beszél az a német…, Csokonai: A borital mellett… című versében is használ, nem szemérmetes lányiskolai olvasmányok közé tartozó szavakat. És az első magyar, de még latinul verselő költőnk, Janus Pannonius is írt le az iskolai olvasmányokon nevelkedett, széplelkű olvasóközönségnek igencsak meglepő(en) trágár szavakat. A humanista költő, Mátyás király kortársa egy bizonyos Luciáról írt epigramma sorozatában eléggé szabadon engedte a pennáját.
Hozzászólások lezárva.