Mári különleges alakja a hódmezővásárhelyi művészeti életnek. A történetét legtöbbször onnan közelítik meg, hogy Tornyai János cselédje volt, aki titokban kezdett el festeni a művész műhelyében. Később azonban sajátos helyet vívott ki magának az alföldi festészet történetében, még ha életművének megítélése máig viták tárgya is. Ahogy az is, hogy a profi festő hatott-e a naiv festőre, vagy fordítva.
Vojnich Zsófia művészettörténész ezt a témát járta körül az Art.Pagony Művészettörténeti Önképzőkör, a Németh László Városi Könyvtárban tartott előadásán.
A történet szerint Tornyai János egy alkalommal felfedezte, hogy Kovács Mári, a fiatal cselédlány az ő festékeivel és ecseteivel próbálgatja a festést. Nem firkákat talált, hanem olyan képeket, amelyekben valami ösztönös tisztaság és őszinteség jelent meg. Ez a fajta spontán látásmód különbözött az akadémiai festészet szabályaitól, és felkeltette a művész figyelmét.
– Mári pályájának első jelentősebb időszaka az 1910-es évekre tehető, amikor Tornyai és művészköre felfigyelt a tehetségére. Ebben nemcsak Tornyai játszott szerepet: például Endre Béla is támogatta, hogy a fiatal festőnő munkái ismertté váljanak. Tornyai ekkor megpróbálta Mári művészetét a saját alkotói pályája mellett bemutatni és érvényesíteni. A második fellendülés a 1930-as években következett, amikor Magyarországon kibontakozott az úgynevezett Őstehetség Kutató Mozgalom és a népi művészeti irányzat. Ebben az időszakban Mári festészete ismét előtérbe került. A helyzet azonban ekkor már más volt: a művészettörténészek szerint Tornyai részben saját művészi pozícióját is igyekezett erősíteni Mári személyén és festészetén keresztül – világított rá a helyzet és a két alkotó közötti kapcsolat bonyolultságára Vojnich Zsófia.
A két alkotó ekkor már külön életet élt. Mári Hódmezővásárhelyen maradt, míg Tornyai Budapesten dolgozott. Mári már nem volt sem cseléd, sem közvetlen társa a művésznek, a kapcsolatuk mégis hatással maradt mindkettejük pályájára.
– A háttérben Tornyai személyes művészi dilemmái is állhattak. Kortársai közül sokan ekkorra már jelentős sikereket értek el – elég, ha Rippl-Rónai József nevét említjük. A fiatalabb generációk, például a Nyolcak művészei pedig új irányokat képviseltek a magyar festészetben. Eközben a Nagybányai Iskola mesterei meghatározó szerepet töltöttek be a képzőművészeti oktatásban. Tornyai számára ezért fontos lehetett egy sajátos, különleges pozíció megtalálása a művészeti életben. Mári festészetének megítélése a művészettörténet számára sem volt egyszerű. A 20. század közepéig nem volt egyértelmű, mit is értünk pontosan naiv művészet vagy őstehetség alatt. Az ilyen alkotók általában nem részesültek akadémiai képzésben, mégis sajátos, egyéni látásmódot képviseltek. Mári művészete is ebbe a nehezen besorolható kategóriába tartozik. Az 1950-es évektől kezdve a Tornyai Társaság és a vásárhelyi művészeti élet szereplői újra felfedezték Mári munkásságát. Úgy vélték, hogy egy különleges életműről van szó, amely akár a magyar festészet élvonalába is tartozhatott volna, ha a kezdetekkor megfelelő támogatást és képzést kap. A két művész kapcsolatának értékelése ma sem egyszerű. A legtöbb kutató úgy véli, hogy kölcsönösen hatottak egymásra. Mári festészete aligha alakulhatott volna ki Tornyai nélkül, ugyanakkor az sem kizárt, hogy Tornyai is merített ihletet a fiatal nő ösztönös látásmódjából – tette hozzá a művészettörténész.
A kettejük kapcsolatának különösen érdekes mozzanata, hogy Tornyai 1918-ban, az első világháború után több mint háromszáz Mári-festményt vitt magával Budapestre. Ezeket később, a ’30-as években ismét elővette, és az őstehetség mozgalom keretében próbálta bemutatni, mint a művésznő munkáit.
A festmények többségénél ma már megállapítható, hogy melyik alkotás tartozik Tornyaihoz, és melyik Márihoz. A szakértők szerint Mári képein gyakran egy apró „M” jelzés található, és a stílusbeli különbségek is árulkodóak: Tornyai festészete tanult, kifinomult plein air irányba tartozik, míg Mári munkái inkább naiv, autodidakta jellegűek.
A Tornyai és Mári közötti kapcsolat régóta foglalkoztatja a művészettörténetet és a közvéleményt is. Bár a történet főbb vonalai ma már ismertek, a személyes kapcsolat részleteit valószínűleg mindig legendák és újonnan előkerülő történetek övezik majd.
– A kapcsolatuk vége mindenesetre tragikus volt. A szakítás után Mári idegösszeomlást kapott, és el kellett hagynia Hódmezővásárhelyt. Koszta József és felesége Szentesen fogadták be, és ott segítettek neki felépülni. A történet nagy része tehát ismert, de a két művész különös kapcsolata továbbra is izgalmas kérdéseket vet fel a magyar művészettörténet számára – hívta fel az érdeklődők figyelmét Vojnich Zsófia.
Hozzászólások lezárva.