Gyilkos propaganda, avagy mit ér egy emberáldozat

Most, 2025 utolsó napjaiban, néhány hónappal a szeptemberi viharos események után, Hódmezővásárhelyen egyre világosabbá válik, hogy nem csupán egy tragédia történt akkor. Az a néhány hét – az aszfaltrajzverseny körüli botrány, az azt követő médiahadjárat majd Szabó Zsolt rendőrkapitány halála – egyszerre mutatta meg a propaganda romboló mechanizmusát és annak emberi árát.

Év végéhez közeledve nemcsak az egyén, de a közösségek is számvetést tartanak – mi minden történt az év folyamán, melyek voltak azok az események, amelyek a legjobban meghatározták azt. Hódmezővásárhelyen kétségkívül volt egy olyan eseménysorozat 2025-ben, amely tragikus módon rányomta bélyegét az egész elmúlt időszakra: Szabó Zsolt rendőrkapitány halála, amelyet a szeptember 12-i, a batidai vadászkastély előtt tartott felnőtt aszfaltrajzverseny időpontjában még senki nem sejthetett. Mégis, az ártalmatlannak tűnő rendezvény után kezdődött el az eseményeknek az a láncolata, amely végül egy emberélet elvesztéséhez vezetett. 

A helyi, Lázár Jánoshoz köthető propagandagyár évek óta magas fordulatszámon működik: lépésről lépésre forrósította fel a helyi közbeszédet torzításaival, névtelen célzásaival és lejáratásaival. Ez a romboló dinamika vált tragikusan szembeötlővé a szeptemberi eseményeken keresztül.

Ennek egyik szimbolikus – és utólag különösen beszédes – epizódja volt a batidai aszfaltrajzverseny ügye. Egy nyilvánvalóan kritikus, de alapvetően ártalmatlan közösségi programból néhány nap alatt politikai botrány lett: egyes rajzokból szándékosan félreértelmezett üzeneteket gyártottak, de több személy is felbukkant az eseményen, akikről, bár utólag senki nem tudta megmondani, kicsodák, olyan üzeneteket hagytak az aszfalton, amelyekre építve megindulhatott a médiatámadás az esemény szervezőivel szemben. A szokás szerint szerző nélküli cikkek célkeresztjébe azonban nemcsak ők kerültek, hanem különösen az az ember, aki a nagyhatalmú miniszter luxizását kritizáló rendezvényre szabályosan engedélyt adott: Szabó Zsolt vásárhelyi rendőrkapitány.

A helyi médiában megjelent lejárató cikkek, amelyeket a kapitány tragikus halála után – ahogy magyarázták, kegyeleti okokból –  töröltek, azt sugallták, mintha Szabó Zsolt a magánélete bonyodalmai miatt elhanyagolta volna a közbiztonságot, szakmai feladatait. A valóság közben – az, hogy Vásárhely vált az utóbbi években, éppen a rendőrkapitány vezetése alatt a legbiztonságosabb megyei jogú várossá – teljesen mellékessé vált. Talán még maguk a szálakat mozgató hatalmasok, vagy a cikkeket megíró médiamunkás sem gondolt bele, hogy a kicsinyes bosszúhadjárat ezúttal emberáldozatot követelhet.

Egy egész város közössége, egy egész ország állt értetlenül és döbbenten, amikor bekövetkezett, amire senki nem számított: Szabó Zsolt önkezével vetett véget életének. Egymást érték a politikusok és közéleti személyiségek részvétnyilvánításai, közöttük elsőként Márki-Zay Péter polgármesteré, aki közvetlenül a tragédia bekövetkezte utáni gyertyás megemlékezésen így öntötte ezt szavakba: „egy lejárató támadással is lehet ölni”.

Berényi Károly alpolgármester pedig, aki pár éve saját bőrén volt kénytelen átélni, mit jelent a média lejáratóhadjárata, közösségi oldalán úgy fogalmazott: “mi túléltük, de pontosan értem azt az érzést, amit Szabó Zsolt érezhetett”. Ezek a szavak ma már kevéssé hangzanak személyes reflexióként, inkább tükrei annak a befolyásnak és erőnek, amellyel a média bír, és amelynek tudatában kell(ene) lennie. Hiszen a tragédia mögött nem az a központi kérdés, hogy ki írta meg végül a cikket/cikkeket, hanem hogy hogyan engedhette meg magának bárki is, hogy ennyire embertelen hangulatot gerjesszen.

A halálesetet követő politikai reakciók nagyrészt a hárításról szóltak. Lázár János megszólalásaiban tagadta, hogy bármiféle kapcsolata lenne a Promenád24-hez kötődő, kapitány elleni támadásokkal, és elutasította az összefüggések levonását. Ezek a nyilatkozatok sokunk szemében, bár politikailag érthetők, morálisan viszont elfogadhatatlanok, mivel nem vállalnak valódi felelősséget a közbeszéd elszabadulásáért.

A rendőrség és a Belügyminisztérium – megnyugtató módon – a magánélet védelmét hangsúlyozva kommunikációjában egyértelműen kiállt az elhunyt kapitány mellett. A hatóságok elutasították a magánéletben való vájkálást, és hangsúlyozták, hogy a tisztességes szolgálatteljesítés nem lehet politikai célpont.

Közben Vásárhelyen gyertyák gyúltak több estén át is. Önkormányzati képviselők, civilek és helyi lakosok emlékeztek Szabó Zsoltra – csendesen, fejet hajtva, olyan gesztusokkal, amelyek éles ellentétben álltak az online térben elszabaduló indulatos diskurzusokkal. De méltóságteljes kiállás is szerveződött: egy héttel a felfoghatatlan történések után több százan tüntettek a gyilkos cikket megjelentető Promenád24 ellen, annak szerkesztősége előtt.  

Most, 2025 végén különösen élesen csengenek Pottyondy Edina szava is, aki a propaganda elleni, szeptemberi budapesti tüntetésen úgy fogalmazott: „a rendszer szándékosan mérgezi az országot, hogy teljes kontroll alatt tarthassa az embereket”. Kimondott gondolata nem csupán politikai vád, hanem annak a közéleti környezetnek a diagnózisa, amelyet sok éve tapasztalunk, és amely idén szeptemberben egy tragikus eseményben kulminálódott.

Talán a legnyugtalanítóbb tanulság az, hogy a propaganda rombolása nem mérhető egyetlen írás vagy botrány hatásával. Abban rejlik, ahogyan kollektív érzelmeket mozgat meg, lassan kikezdi az emberi méltóságot, és egy tragédiát elbeszéléssé formál: olyasmivé, amit értelmezni, igazolni, továbbadni lehet. Így jutunk el oda, hogy senki sem érzi magát felelősnek, mindenki csak végrehajtó.

A szeptemberi gyertyák fénye lassan elhalványul, de a kérdés marad: tanult-e bármit a város, a helyi nyilvánosság – és az ország –  abból, ami történt? Vagy minden megy tovább ugyanígy, amíg legközelebb megint túl késő lesz?