Ezekért szeretünk, Vásárhely!

Bár a közélet annyira megosztottá vált a városban, hogy sokszor az azonos családtagok sem állnak szóba egymással miatta, vagy nem beszélnek politikáról, a vásárhelyiek azért egyetértenek abban, miért szeretik Vásárhelyt. Másfél hónap alatt 140 járókelő véleményét gyűjtöttük össze – íme az eredmény!

Nemcsak azok szeretik Vásárhelyt, akik itt születtek, hanem legalább annyira azok is, akik életük során váltak vásárhelyivé. Akik nem a Facebook gyakran félrevezető posztjaiból tájékozódnak, hanem a valóságban járnak-kelnek – nyitott szemmel, a városban. Az utóbbiak – függetlenül az aktuális széljárástól, politikai közegtől, kormánytól, vagy világpolitikától – mindig is tudták, miért szeretik a várost. Még akkor is, ha nem mondhatják magukat tősgyökeres vásárhelyieknek.

Másfél hónap alatt 140 (felnőtt) járókelőt kérdeztünk meg arról, miért szeretik a várost. Íme a leggyakoribb okok, amelyek hol gasztronómiaiak, hol történetiek – de minden esetben személyes élmények hatják át őket.

Számunkra meglepő módon nagyon sokan – majdnem a válaszadók fele, – azt mondták, hogy városszeretetük egy része a vásárhelyi táskalevesből, a suhantott levesből, a kakastöke-pörköltből, a fehér kolbászból, de legfőképpen a sós túrós lepényből ered. Ezek azok, amelyek felidézik számukra a várost, a nagymama, vagy az édesanya főztjét – azaz a szülőföldet.

Hogy a városszeretet a gyermekkorban alapozódik meg, azt jól mutatja, hogy sokak számára meghatározók az iskolás évekből való emlékek: a szánkózások a Bocskai-„havasokban” vagy az újvárosi töltésoldalban, a csúszkálások, korcsolyázások a ma már régen betemetett Cigány-éren, vagy egy-egy szilveszterezés a (már nem létező) Tisza Szállóban, esetleg az ötórai tea a Békében.

– Nekem Vásárhely az önfeledt gyermekkorról, a cigány-éri téli korcsolyázásokról, a gimnáziumi, máig tartó barátságokról, és persze a családom, szüleim és nagyszüleim ölelő karjairól, önzetlen szeretetéről és gondoskodásáról szól – sorolta Égető Sándor, mit jelent számára a város.

Kérdő Imrénének más is eszébe jutott: – Magam hatvan éve kerültem a városba, ahol azonnal befogadtak, pedig nem „ő”-vel beszéltem, ahogy akkor még sokan tették. És sokan segítettek – még ismeretlenek is –, hogy vásárhelyi lehessek. Úgy érzem, messziről ideházasodott emberként vásárhelyinek lenni nagyszerű – épp annyira, mint csabainak, ahonnan származom.

Azt, hogy milyen gyorsan befogadják az idegenből idetelepülőket a csak szavakban „gyüttmöntöző” vásárhelyiek, nagyon sokan említették. Ahogyan azt is, hogy a vásárhelyiekre jellemző a mások iránti szeretet, a segítőkészség és az önzetlenség – még ha ezt nem is mindenki tapasztalta meg saját környezetében.

Sokan büszkék a város pezsgő kulturális és művészeti életére – nemcsak a múltra, Vörös Istvántól Kádár Józsefig, vagy a közelmúltban elhunyt Szenti Ferencig, hanem a jelen szerzőire is. A legtöbben Szenti Tibor írót, néprajzkutatót név szerint is említették. Ahogyan a régi és mai képzőművészekre is büszkék – de leginkább arra, hogy a város mecénásként támogatja a művészetet. És persze szinte mindenki megemlítette az Őszi Tárlatot, valamint legalább ilyen sokan a színes olvasóköri és hitéletet is.

És persze a vásárhelyiek a város történelmi épületeire és azokra a magánházakra is, melyek a vásárhelyi téglaépítészet remekeinek számítanak.

Természetesen itt van a páratlan szépségű mártélyi Tisza-part, amely már száz évvel ezelőtt is megihlette a festőket.