Vásárhely sok minden volt már elmúlt években: makacs, különutas, lázadó. Most épp barbár. Ezt nem egy kívülálló állította, hanem Lázár János, aki politikai pályáját Hódmezővásárhelyen alapozta meg, és akihez a város neve azóta is szorosan hozzákapcsolódik. Aztán amikor néhányan nem nevettek a tréfán, jött a magyarázat: félreértettük, mi, vásárhelyiek.
Van az a mondat, amit egy politikus elszólásnak nevez, a közönség meg pontosan érzi, hogy nem volt az. Lázár János a csepeli Lázárinfón agresszív, barbár népeknek nevezte a vásárhelyieket. Nem egy zárt körű beszélgetésben, nem magánpoénként, hanem nyilvánosan, mikrofonba mondva. A reakciók után persze gyorsan kiderült, hogy ez igazából dicséret volt, ironikus önirónia. Kultúrtörténeti utalás. Ha valaki ezt nem érti, ott nem a mondattal van a baj. Csakhogy Vásárhelyen az emberek pontosan érzik, mikor szólnak hozzájuk őszintén, és mikor próbálják őket félrevezetni.
Tegnap Markó Csaba egy Facebook-posztban, Lázár után lihegve gyorsan „helyretette” az ügyet, hogy mindenki megvilágosulhasson, miért nincs joga megsértődni. A Fidesz vásárhelyi frakcióvezetőjének posztja szerint a barbárság nem sértés, hanem identitás. Aki ezen fennakad, az álfelháborodó, politikai haszonleső, jobb esetben tudatlan, rosszabb esetben a „történelem szemétdombjára került” SZDSZ egykori szellemi holdudvarának késői visszhangja. Vásárhely tehát nemcsak barbár, hanem túlérzékeny, túlkételkedő is.
Pedig itt az emberek régóta tudják, mit jelent, amikor valaki „csak viccelt”. Tudják azt is, mikor van szó tiszteletről, és mikor arról, hogy egy mondatot utólag próbálnak megmagyarázni. Nem szeretik, ha belerúgnak az önbecsülésükbe, majd utólag megmagyarázzák, hogy nem kellett volna megbántódni. Lázár pontosan tudta, amikor kimondta, hogy ezzel egyet odaszúr a vásárhelyieknek. Aki itt él, annak nem kérdés, hogy 2018-as időközi választás óta különösen érzékeny a volt polgármesternek a szülővárosa, ahol 24 évig a Fidesz uralta a színpadot.
De Lázárnál ez az irány nem most kezdődött, és nem is csak a vásárhelyieknek szól. A barbárnépezés beleillik egy sorba – volt már szlovákozás, amikor egy felvidéki magyar származású képviselőjelölt identitását sikerült megkérdőjelezni. Aztán – egy elmaradhatatlan szóvicc kíséretében – persze elnézést kért. És volt cigányozás is, amelyről utólag szintén kiderült, hogy nem úgy volt, félreértettük, rosszul fogalmazott – majd jött megint a bocsánatkérés, ahogy ilyenkor lenni szokott.
Ezek külön-külön talán még elintézhetők lennének. Együtt viszont már azt mutatják, hogy Lázár János – Toroczkai szavazói felé kacsintgatva – egyre magabiztosabban használ olyan nyelvet, amely kifejezetten ismerős lehet a szélsőjobboldali szavazóknak. A Fidesz második embere szintén a csepeli fórumon eresztett meg egy olyan megjegyzést is, amely szerint „Egy pedofil sem lenne, ha egyet-kettőt kivégeznénk” – miközben gyakorlatilag futni hagyták Kaletát, és kegyelmet adtak egy pedofil-segítőnek. A színpad előterében Lázár azonban egyre közelebb húzódik a nemzeti radikálisokhoz – hogy ezt a szerepet önként vállalja, mert illik a személyiségéhez, vagy csak rá osztották, nem is lényeges.
Nemcsak a római kor térképein létezett a Barbarikum, a kifejezés ma is hordoz történeti és ironikus felhangokat, amiket Lázár a maga módján használt. A probléma ott kezdődik, hogy egy város lakóinak utólag akarják megmagyarázni, hogy amit hallottak, azt nem kell szó szerint érteni. Ilyenkor a sértésből könnyen válik (dicséretnek szánt) „identitás”, a kritikából műveletlenség, a kérdésből pedig politikai támadás – miközben mindenki pontosan érzi, mi zajlik valójában.
Vásárhelynek nem kell megmondani, hogy kicsoda. Nem kell lenéző magyarázat ahhoz, hogy az itt élők tudják, mit ér a munkájuk, a városuk, a véleményük. Egy hatalom addig magabiztos, amíg nem oktatja ki a saját közösségét. Amikor viszont már barbározza, majd megmagyarázza nekik, miért nem kellett volna megsértődniük, az nem erő. Ez már nem megszólítás, hanem üzenet egy városnak, amelytől nem választ, csak kussolást várnak.
Hozzászólások lezárva.