Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és Ronald Reagan amerikai elnök genfi találkozója közvetetten hozzájárult ahhoz, hogy 1986. január 22-én a Hódmezővásárhelyi Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága – a Petőfi Művelődési Központon belül – létrehozta a Városi Televíziót, mint intézményt. A VTV első, kísérleti adását 1986. május 7-én, este fél 7-től láthatták a belvárosi és hódtói kábelhálózatot használó nézők.
A Vásárhelyi Televízió első műsorát az 1986. május 1-jei felvonulásról május 7-én sugározta, azaz továbbította – ma már kőkorszakinak tűnő módon – a belvárosi és a hódtói magas épületeket összekötő, nem sokkal korábban kiépült belvárosi kábelhálózat 12-es csatornáján.
Akik nem a Csengettyűkör, az Oldalkosár utca házaiban vagy azok közvetlen környékén laktak, csak a korabeli újsághírekből szerezhettek tudomást a helyi tévé létrejöttéről, majd az adások időpontjairól és a műsorról. Igaz, két helyszínen a tévéket az adás idején a Vásárhelyi Televíziót sugárzó 12-es csatornára hangolták: a József Attila Általános Iskolában (ma ez a Gregus), illetve a sarokház cukrászdában.
De ha sorba akarunk haladni a VTV történetével, akkor azt a Szovjetunióban hatalomra jutó Mihail Gorbacsov pártfőtitkár azon kijelentésével kell kezdeni, amit Ronald Reagan amerikai elnökkel való 1985. novemberi genfi találkozásánál mondott: miszerint a Szovjetunió már nem tartja magát a jaltai megállapodásokhoz, azaz nem tekinti a kelet-európai országokat ütközőállamnak.
Bár idehaza a Népszabadság nem egészen ezt emelte ki a két államfő találkozójából, de az akkori állampárt vezetői tudtak a sorok között olvasni, főleg, hogy megkapták a csak zárt körben terjesztett brosúrát is. A peresztrojka és a glasznoszty jegyében a Szovjetuniót – elsősorban a gazdasági válság miatt – modernizálni akaró pártfőtitkár utasításait a magyar elvtársak akkor is szolgaian másolták. Így találták ki, hogy legyen második nyilvánosság is, azaz engedélyezték, hogy a városi pártbizottságok ellenőrzése mellett a városi tanácsok saját tévéket alapíthassanak, működhessenek, annak érdekében, hogy az emberek helyi, róluk szóló híreket is lássanak, ne csak a központi adásokból, azaz a Magyar Televízió műsoraiból. A városi tévék létesítését egyfajta szelepként is tekintették. Erre azért volt szükség, mert már 1984 óta működött a Bős–nagymarosi vízlépcső ellen tiltakozó, de gyorsan kvázi politikai tényezővé is vált Duna Kör, mellyel az MSZMP nem tudott mit kezdeni.
A helyi tévék alapítása villámgyorsan ment: 1986. január 22-én a Hódmezővásárhelyi Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága – a Petőfi Művelődési Központon belül – létrehozta a Városi Televíziót, mint intézményt. A tévé alapítását több vásárhelyi vállalat és szövetkezet is (anyagilag) segítette.
Főszerkesztőnek Királyhegyi Ottiliát, a Csongrád Megyei Hírlap vásárhelyi szerkesztőségének vezetőjét kérték fel, aki azt a feladatot is megkapta, hogy toborozzon stábot, és megteremtse a tévéadás lehetőségét.
Királyhegyi Ottilia a szerkesztősége tagjait nyerte meg, illetve megtalálta a videózáshoz értő csapatot, így alapítóknak tekinthető: Királyhegyi Ottilia, Gulyás Márta, Korom András, Markos András újságírókat (mint szerkesztők), valamint Földi Elek, aki az akkori főiskolai kar oktatástechnológusaként dolgozott.
Az első, akkor professzionálisnak számító (U-Matic) kamerát a Hódgép adta kölcsön a tévének, mely munkáját két profi tévés, Váraljai Dénes (műszaki munkatárs) és Fodor Dezső, a Szegedi Körzeti Televízió operatőre segítette.
Az első adást május 7-én, este fél 7-től láthatták azok a szerencsés nézők, akik azokban a belvárosi és hódtói lakásokban éltek, melyek már be voltak kötve a fent említett kábelhálózatba. Azaz azt a 2500 lakást érték el, mely az I-es és a II-es kábelhálózat részei voltak.
Ugyanis a műsort akkor még (sokáig) nem sugározták, hanem Váraljai Dénes, később Tóth László felment az Oldalkosár utca 7-es számú ház legtetején működő fejállomáshoz, ott az U-Matic videómagnót és a hozzá csatlakoztatott adót rákapcsolta a hálózatra, majd elindította a lejátszást.
A Csongrád Megyei Hírlap a kezdetekben sűrűn írt a tévé előkészületeiről, megírta, mikor és milyen műsor látható majd a VTV-n, és időnként az egyes műsorok is visszhangot vetettek a hírlap hasábjain.
Akinek csak egynormás (SECAM), színes televíziója volt (ilyenek voltak a szovjet tévékészülékek), az az adást csak fekete-fehérben láthatta, akinek kétnormás (SECAM–PAL) készüléke volt – jellemzően ilyenek voltak a Videoton és az Orion tévék –, az színesben élvezhette az adást.
Az első adás a május 1-jei felvonulást örökítette meg, a riporterek – köztük Markos András – az akkori pártbizottság vezetőit, illetve a felvonuló üzemek vezetőit kérdezték.
Már az első adásnál követte a Magyar Televízió példáját a VTV, hiszen volt bemondópárosa: Bende Gyöngyi és Markos András. A másodiktól pedig kialakult az évekig azonos műsorszerkezete is: volt esti mese, ifjúsági műsor, híradó és riportműsor – összesen egy órában, az adáskazettára ugyanis csak ennyi fért fel.
A VTV műsorát, miután elkészült az adáskazetta, a városi pártbizottság egy-egy tagja a szerkesztőségi vetítésen nézte meg, kvázi felügyeleti joggal, de nem volt arra példa, hogy kérésére egy-egy műsorszámot ki kellett volna venni az adásból, vagy valamit bele kellett volna tenni.
A műsorok után akkora lett az igény, hogy folyamatosan napirenden volt a kábelhálózat fejlesztése, sőt műsorokat VHS-kazettára átírva vetítették a városi pártházakban (azaz nagyjából a mai olvasókörök épületeiben), de a külterületi tanyaközpontokban is.
A VTV műsorai gyorsan felnőttek, hiszen az 1987 novemberében a nyíregyházi III. Országos Videoszemle és Tanácskozásra benevezett Esti dal című (a tévében nem is játszott) riportfilmje megkapta az Állami Ifjúsági és Sporthivatal díját és a szemle egyik fődíját. Ezt akkor a Magyar Televízió legsikeresebb műsorában, az „Ablak”-ban azonnal be is mutatták. Igaz Királyhegyi Ottilia előbb telefonált a városi pártbizottság titkárának, hogy ne lepődjön meg az Esti dal, akkor a téma miatt – a közélet határait feszegető hangvételén.