A vándorasztalos, aki a világ kastélyaiban hagyja kéznyomát – beszélgetés Rostás Árpáddal

Csütörtök délután a könyvtárban Tóth István, az önkormányzat nemzetiségi referense beszélgetett Rostás Árpáddal, a Magyar Örökség-díjas restaurátorral, aki többek között az angol királyi udvarnak is dolgozott. Az est főszereplőjével Vass Ramóna, a Vásárhelyi Televízió riportere készített interjút.

Rostás Árpád egy gyermekotthonban nőtt fel, ott kapott kedvet az asztalossághoz és a fafaragáshoz. Az évtizedek alatt elleste mesterei titkait, kitanulta a szakmát, mostanra pedig világhírnevet szerzett rossz állapotú fabútorok restaurálásával, intarziák készítésével. Dolgozott már a Karmelita kolostorban, Schönbrunnban, a Louvre-ban, a versailles-i kastélyban, de készített bölcsőt Katalin hercegné lányának is. Részt vett a leégett Notre-Dame bútorainak restaurálási munkálataiban is.

Vass Ramóna interjúja Rostás Árpáddal, a Magyar Örökség díjas restaurátorral, különleges fényt vet egy életútra, amely egyszerre gyökerezik a gyermeki kíváncsiságban, a sorsfordító pillanatokban és a mesterség iránti megalkuvást nem ismerő szeretetben.

Rostás Árpád önmagát „vándorasztalosként” határozza meg, utalva arra a régi hagyományra, amikor a mesterek kastélyról kastélyra jártak, hogy ott hagyják tehetségük nyomát. „Ma itt dolgozom, holnap ott, ha hívnak, megyek” – mondja.

Gyermekkorában, már négyévesen olyan élmények érték, amelyek – bár akkor még nem tudta – kijelölték számára az utat. Egy templomban hallott orgonaszó és a kereszt látványa mélyen megérintette: érezte, hogy ő is képes lesz alkotni. Később az iskolában azonnal bizonyította tehetségét: első feladatát úgy készítette el, hogy még mesterei is alig hitték el, saját kezű munkája. Bár eredetileg hintókészítő vagy orgonarestaurátor szeretett volna lenni, az intézet útja az asztalosmesterség felé vezette – és ott is találta meg hivatását.

Számára az asztalosmunka nem pusztán szakma, hanem művészet. A bútor, ahogy ő fogalmaz, „olyan, mint egy gyönyörű nő: magához vonzza az embert”. A restaurálás és a felújítás közötti különbséget pontosan meghatározza: az igazi restaurálásban az eredeti állapot megőrzése a legfontosabb, még ha csak pár százalékot is lehet kicserélni. „Minél több eredeti maradjon meg” – vallja, s ez az elv vezette őt a Vatikánban, Versailles-ban és más történelmi helyszíneken végzett munkái során is.

Bár világhírű helyekre jutott el, sosem vágyott fényűzésre: „Nekem nincs kastélyom, és nem érdekel a Mercedes. Asztalos vagyok. Azért vagyok asztalos, hogy mások álmát megvalósítsam” – mondja. Ez az alázat és hit abban, hogy a fa megőrzött szépsége képes visszarepíteni bennünket a múltba, tette őt keresett mesterré nemcsak itthon, hanem szerte a világban.

Életútját azonban nem könnyítette meg családi háttér: intézetben nőtt fel, ünnepnapokon is gyakran egyedül maradt a kollégiumban. De ő ilyenkor sem panaszkodott: mestereket keresett, sportolt, tanult – és mindig a szakmája felé fordult.

A kitartás és tehetség meghozta gyümölcsét: 2017-ben elnyerte az építészet egyik legnagyobb elismerését, a Pro Architectura díjat, majd Európai Uniós díjjal is kitüntették. Mindezt azonban szerényen fogadja, és úgy érzi, a magyarság felé is adósa: ő faragta meg a magyar címert, amelyet 15 millió honfitársának ajánlott fel, ellenszolgáltatás nélkül. Úgy tekint rá, mint gesztusra azok felé az elődök felé, akik munkájukkal, áldozatukkal lehetővé tették, hogy ő tanulhasson.

Amikor arról kérdezik, boldog embernek tartja-e magát, egyértelműen felel: igen. „Azt csinálom, amit szeretek, nekem ez az életem” – vallja, hozzátéve, hogy ha rajta múlik, még legalább három évtizeden át szeretne alkotni, ahogy nagy példaképei, Leonardo és Michelangelo.

Rostás Árpád története egyszerre tanúsítja a hitet, a szorgalmat és a mesterség iránti elhivatottságot. Vándorasztalosként a világ kastélyaiban hagyja kéznyomát, miközben számára mindvégig a legfontosabb marad: szolgálni az embert, aki rábízza álmát egy darab fában.

A könyvtárban Tóth István nemzetiségi referens beszélgetett Rostás Árpáddal, ezt itt tekinthetik meg: