Majdnem nyolcvanan idézték fel a kopáncsi tanyavilághoz fűződő emlékeiket szombat délután a tanyamúzeumban, a hetedik alkalommal megrendezett találkozón.
Egykor több mint 300 tanya állt a 21 kopáncsi dűlőben, amelyekből mára már csak elvétve maradt egy-egy nyom. Az itt és a Farkiréten élők, valamint leszármazottaik szombaton délután immár hetedik alkalommal találkoztak a tanyamúzeumban. Közel nyolcvanan idézték fel a tanyai élethez kapcsolódó emlékeiket. Azt a korszakot, amikor még mindenki ismert mindenkit, és ha kellett, mindenki segített mindenkinek.
A legtöbben eddig minden találkozón részt vettek, de akadt olyan is, aki először jött el, hogy megossza közös emlékeit a többiekkel.
– Eddig valamiért sosem tudtam részt venni ezen a találkozón, mert mindig volt valami, ami megakadályozott. Tavaly például a nagy eső. Így most vagyok itt először – árulta el Hetényi Ferenc Istvánné, született Mészáros Veronika. – A gyerekkoromat a 15. dűlőben töltöttem Alsó-Kopáncson. Ott jártam iskolába is. Amikor férjhez mentem, a 9. dűlőbe kerültem. Ott születtek meg a gyerekeink, a három fiú. 1977-ben vagy ’78-ban költöztünk be Belső-Kishomokra – tette hozzá. Veronika néni elmondta, hogy míg a tanyavilágban éltek, folyamatosan dolgozott, hiszen mindig volt mit tenni: kapált, szénát szedett, tehenet fejt, legeltetett, kukoricát tört – azaz mindent megcsinált, amit kellett. A szórakozást akkoriban az jelentette, hogy hébe-hóba összejöttek a fiatalok, de nagy bálokra nem emlékszik. – Szép volt ez az időszak, de mégis eltelt – mondta.
A találkozó kezdetén a résztvevők elénekelték a Himnuszt, majd a fák árnyékában lévő padokon ülve meghallgathatták Dékányné Keresztes-Hetes Ildikó előadásában a Tanya halála című verset, illetve Berényi Géza tanító tolmácsolásában a gyerekkorát Alsó-Kopáncson töltő költő, néhai Dani Imre Aki úgy ment el című versét.
– Itt születtem, két kiló nyolc dekával, a bába mentette meg az életemet – mondta Korsós Péter, aki ikertestvérével (öccsével), Lajossal, valamint egy különleges, három az egyben üveg pálinkával érkezett a találkozóra. Mint elárulta, az egyikből már kifogyott az ital, pedig még csak ismerősei egy részét kínálta meg.
– Nagyon sokan éltek errefelé, így az ismeretségeken túl mindenkinek több barátja és persze több haragosa is volt, még a termelőszövetkezet idején, amikor szinte mindenki ott dolgozott. Itt, a Kopáncsi Általános Iskolában végeztem a nyolc osztályt. Négy-öt tanárunk is volt, és bizony egy-egy fülest is kapott, aki rosszul viselkedett – nevetett. – Gyerekkoromban kezdtek megjelenni a gépek, amelyek után rengeteget szaladgáltam a barázdákban. Beléjük is szerettem, így a téeszben traktoros, majd sofőr is voltam. Már gondoltam rá, hogy kinézek oda, ahol születtem, megnézem annak a tanyának a helyét. Mert ugye tanya már nincs, csak a helye maradt meg.
A találkozót Hősné Nagy Sára nemcsak megszervezte, hanem meg is nyitotta: – Összeszámoltuk, hogy körülbelül hány tanya volt az első dűlőtől a huszonegyedikig. Összesen 325-ig jutottunk, de ennél talán 5–6-tal több is lehetett. Ha ezt tanyánként csak négy emberrel szorozzuk, akkor is az jön ki, hogy mintegy 1300 ember élt ezen a területen, amely magába foglalta a Szigetet, Alsó- és Felső-Kopáncsot, valamint Farkirétet. 2019-ben emlékoszlopot is állítottunk nekik itt, a tanyamúzeumban, ahová bárki ellátogathat – mondta. – Itt jártam általános iskolába, például Korsós Petivel együtt, majd utána kerültem a városba. Szép időket jelentettek számomra a Kopáncson eltöltött évek. A neveltetés, az egymás iránt érzett tisztelet tartja össze ma is a kopáncsiakat. Nem volt irigység, sem rosszindulat az itt élőkben, csak szeretet, és ha kellett, segítettek egymásnak. Annyira közel voltak egymáshoz a tanyák, hogy néha át lehetett kiabálni egyikből a másikba. Ha azt láttuk, hogy valahol még nem keltek fel reggel akkor, amikor szoktak, mit mondtak a gyereknek? „Te, elé nézd már mög, mi van vele!” És akkor a gyerek átszaladt megnézni. Élt az a szemlélet, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért. Az első dűlőben lakó Mézes-Molnár bizonyára ismerte a 21. vagy a 19. dűlőben élő Májer Mihályt, hiszen mindenki ismert mindenkit. Szeretetben és tiszteletben voltunk egymással, és ez tart össze bennünket ma is, kopáncsiakat.
A mostani találkozón is megkoszorúzták az emléktáblát. A megtiszteltetés ezúttal a névnapjukat ünneplő Máriáknak jutott.
.
Hozzászólások lezárva.