444.hu: Orbán és társai is látják, hogy nem állnak jól

Mi történik akkor, amikor egy választás előtt hetven nappal már nem a magabiztosság, hanem a rezignált fegyelem uralkodik a kormánypárt kampányközpontjában? Amikor a miniszterelnök nyíltan kimondja: „nem állunk jól. Nem állunk jól.”? A 444.hu utánajárt.
A 444.hu-n jelent meg egy nagy ívű, belső forrásokra támaszkodó riport, ami ritka közelségből mutatja meg a Fidesz 2026-os kampányát – egy olyan időszakban, amikor a gépezet még működik, de már messze nem olajozottan.

A cikk kiindulópontja egy belső mérés, amely szerint a Fidesz statisztikai hibahatárt meghaladó hátrányban van az ellenzék vezető pártjával szemben a biztos pártválasztók körében. Bár a párton belüli narratíva szerint a tendencia javul, és „lábbal”, intenzív mozgósítással még megfordítható a meccs, épp ez az a terület, ahol a legnagyobb gondok mutatkoznak. A Kubatov-listák állapota, az elavult vagy eltűnt adatok, az inaktív alapszervezetek mind azt jelzik: a Fidesz legendás terepmunkája ma már korántsem magától értetődő.

A szerző részletesen bemutatja azt a kampányhangulatot, amelyben nincs ugyan pánik, de nincs eufória sem. A kampánystáb dolgozik, monitoroz, posztoltat, napi szinten méri az interakciókat, de az egész működésen átsüt egyfajta fásult kötelességtudat. „Leszegett fejjel teszik a dolgukat” – ez a mondat pontos lenyomata annak az atmoszférának, amely a cikkből kirajzolódik.

Lázár János – a Fidesz egyik legerősebb és legellentmondásosabb figurája – nyilvánosan kimondja azt, amit korábban legfeljebb zárt ajtók mögött lehetett hallani:

„lehet, hogy igazuk van, és most éppen másnak áll a zászló.”

Ez a mondat nemcsak a közvélemény-kutatásokra adott reakció, hanem egy korszakhangulat sűrítménye is. A cikk világossá teszi: Orbán Viktor is látja, hogy a győzelem már nem automatizmus, és hogy a 2022-ben még magától pörgő rendszer most emberhiánnyal, energiahiánnyal és mozgósítási nehézségekkel küzd.

A Fidesz belső mérései szerint behozható, de valós hátrányban vannak, miközben a mozgósítás akadozik, az alapszervezetek fáradtak, az adatbázisok hiányosak. Ebben az energiahiányos állapotban válik érthetővé, miért kerül előtérbe újra és újra Lázár János. Orbánnak szüksége van valakire, aki nemcsak beszél, hanem mozgást generál, aki képes konfliktust vállalni, és aki nem vár engedélyre.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor már ősszel nyíltan így konferálta fel őt Zánkán:

„Az utcai küzdelembe bevonjuk a bátorságlovagot, Lázár Jánost”

Ez a mondat önmagában sokat elárul. A „bátorságlovag” nem fegyelmezett kampányarc, nem algoritmusra optimalizált influenszer, hanem frontember egy válságos időszakban, amikor a Fidesznek nincs elég embere a hadállásban. A cikk világossá teszi: Orbán azért nyúl Lázárhoz, mert nincs más, aki hasonló intenzitással képes lenne fenntartani az érdeklődést.

A Fidesz káderproblémái ebben az összefüggésben kapnak igazán súlyt. A szerző egyértelműen leírja:
se Menczer Tamás, se Kocsis Máté nem képes hosszabb távon uralni a nyilvánosságot, nincs tolongás a kommunikációs fronton, az enerváltság nemcsak a táborban, hanem a párton belül is jelen van. Ebben a helyzetben Lázár János az egyetlen, aki képes „utcai küzdelmet” csinálni abból, ami másoknál legfeljebb sajtónyilatkozat.

A cikk azonban nem heroizálja Lázárt. Épp ellenkezőleg: részletesen bemutatja, hogy milyen politikai árat fizet Orbán Viktor azért, hogy Lázár szabadon mozoghasson. A Lázárinfók, a harsány megszólalások, a provokatív kijelentések egyszerre hoznak figyelmet és gyártanak botrányokat. Az építési miniszternek rövid időn belül a második ügyben kellett bocsánatot kérnie: előbb a leszlovákozás, majd a cigányozás miatt. Ráadásul ez utóbbi során ő maga társított szimbólumot a narratívához, amit sokan felismertek.

A balatonalmádi megszólalás után különösen élesen rajzolódik ki a hierarchia: Lázár nem önszántából hátrált meg, hanem – ahogy a cikk írja – az Orbán Viktorral folytatott négyszemközti beszélgetés után. Ez a jelenet egyszerre mutatja meg Lázár mozgásterének határait és fontosságát: fegyelmezni kell, de nem lehet félreállítani.

Orbán és stábja kénytelen volt takarítani utána. Találkozó Evelin Gáspárral, Dankó Rádió, hosszú elemzések a cigány–magyar együttélésről – mindez azt szolgálta, hogy tompítsák a károkat. Mégis, a miniszterelnök végül kiállt Lázár mellett, és meg is dicsérte őt mint

„az embert, aki a legtöbbet dolgozik azért, hogy több forrás kerüljön vidékre”.

Ez a kettősség – fegyelmezés és elismerés – végigkíséri Lázár szerepét a cikkben. Rényi Pál Dániel világossá teszi: Orbán olyan emberre támaszkodik, akit maga sem tud mindig irányítani, de akiről tudja, hogy nélküle még gyengébb lenne a kampány. Mégis szükség van rá, mert – és ez talán a cikk egyik legfontosabb állítása – Orbánnak jelenleg nincs elég erős, bevethető embere.

A „Biztos választás” és a „Keine Experimente” jelszavakkal futó kampány közepén Lázár kiszámíthatatlansága különösen élesen üt el a központi üzenetektől. Mégis elkerülhetetlen. A cikk egyik legfontosabb állítása épp ez: a Fidesznek most energiákra van szüksége, nem finomhangolásra, és Orbán ezért hajlandó vállalni a konfliktusokat, a botrányokat, sőt a saját kommunikációjának kockáztatását is.

Ebben az értelemben Lázár János nemcsak szereplője, hanem szimbóluma is ennek a kampánynak. Egy olyan párté, amely még mindig erős, de már nem magától értetődően győz; amely egyszerre fél a túlkapásoktól és retteg az érdektelenségtől; és amelynek vezetője már nyíltan beszél a vereség lehetőségéről is.

A riport egyik legerősebb része a mozgósítás problémájának feltárása. A Harcosok Klubja zárt ülésén Orbán maga panaszkodik a Kubatov-féle adatbázisokra, és segítséget kér a hívektől, mert – ahogy fogalmaz:

„nem állunk jól. Nem állunk jól.”

Innen érthetővé válik a Nemzeti Petíció újraindítása, a háborúellenes gyűlések felfuttatása, és az a kétségbeesett igyekezet, amellyel a párt friss adatokat próbál gyűjteni a saját szavazóiról.

A cikk nem kerüli meg a kampány új szereposztását sem. Orbán Balázs kampányfőnökké emelése, a Rogán–stáb háttérbe szorulása, a TikTokra és az impulzuskampányra épülő stratégia mind azt mutatja: a Fidesz alkalmazkodni próbál egy olyan politikai térhez, amelyben már nem ő diktálja egyedül a tempót. A „trumpias” elemek megjelennek, de az online térben Orbán továbbra is lemaradásban van Magyar Péterhez képest.

A riport végére egy eddig szinte elképzelhetetlen gondolat is megjelenik a Fidesz belső világában: a vereség lehetősége. Nem pánikként, inkább filozofikus belenyugvással. Egy kormányzati informátor szerint:

„Benne van a pakliban, de másnap akkor is felkel majd a nap”,

Orbán pedig állítólag így viccelődött:

„ha kikapunk, a focivébét akkor is megtartják”.

Ez a mondat talán mindennél jobban mutatja, mennyit változott a politikai helyzet – és a miniszterelnök viszonya a saját mindenhatóságához.

Rényi Pál Dániel cikke nem jóslat, hanem pillanatfelvétel: egy erős, de fáradó pártról, amely még bízik a rutinban, de már érzi, hogy az önmagában kevés lehet. Ha valaki érteni akarja, mi zajlik a Fidesz kampányában a szlogenek mögött, hogyan gondolkodnak a vereségről, a mozgósításról és Orbán Viktor szerepéről 2026 előtt, annak ez az írás megkerülhetetlen olvasmány.