Haldokló édesapjának ígérte meg, hogy Ausztriából hazaköltözik és író lesz. Tizedik, A jászol titka című regényét a Németh László Városi Könyvtárban mutatta be Zsuffa Tünde író, aki idén kapta meg a József Attila-díjat.
– Édesapám egy falusi hentes volt, aki megtanított hinni, megtanított bízni és megtanított minden értékrendbe belekapaszkodni, ami számunkra oly fontos – mondta a Németh László Városi Könyvtárban rendezett könyvbemutatón Zsuffa Tünde, aki saját maga szerint későn vált íróvá, haldokló édesapjának ígérte meg, Ausztriából hazaköltözik fiával és hogy beváltja ezt az álmát, író lesz. Olyan szerencsés szerző, hogy nem kell kitalálni semmit, mert a képzelet és a valóság a szinte keveredik benne és mindig pontosan tudja, hogy mikor mihez kell nyúlni.
– Mivel az életem elég küzdelmes volt, minden egyes regényemben megjelent a harc, a bukás, az árulás és az újrakezdés, valamint a talpra állás és a feltámadás lehetősége. A tizedik regényemnél arra készültem, hogy mindezt egyetlen műben fogom össze. Egy olyan regényben, amelyben minden olyan mozzanat helyet kap, amelyhez az életemből egy fontos, szép emlék vagy meghatározó pillanat kötődik. Történelmi regényeimben a karácsony szinte mindig megjelenik. A legutóbbi könyvem, Hasad a hajnal, tavaly jelent meg, és 1985. december 24-én ér véget, egy Márai Sándor-verssel. Innen nézve egyértelmű volt számomra, hogy karácsonyi történetet fogok írni. Mivel keresztény író vagyok, ez különösen fontos nekem: a hitem és a hazámhoz való ragaszkodásom olyan alapértékek, amelyeket – ahogy mondani szokták – az anyatejjel szívtam magamba. Éppen ezért nem volt kérdés, hogy a karácsonyi regényben nem egy romantikus, könnyed történetet írok, nem a rénszarvasokról vagy kedves állatfigurákról, hanem magáról a kis Jézus születéséről, amely a történet központi eleme lesz. Ami pedig a képzelet és a valóság összefonódását illeti: elhatároztam, hogy egy időutazás történetén keresztül mesélem el mindezt. Ahogy tettem ezt az eddigi regényeim közt kakukktojásnak számító A jászol titkában – mondta a szerző. – Vagyis egy olyan történelmi regény születik, amelyről biztosan tudjuk, hogy nem történt meg.
A történet szerint egy 29 éves osztrák lány, Lina beszáll egy liftbe, ahol egy idős, ezüsthajú hölggyel találkozik – ahogyan az író, vagyis én nevezem őt. A nőnek nincs neve, és az sem derül ki, kicsoda valójában. Az épületben áramszünet lesz, a lift megáll, és az ezüsthajú hölgy egy időutazásra viszi magával Linát. Az olvasó számára ekkor válik világossá, hogy Lina valójában Katalin, osztrák állampolgár, és az 1956-os magyar menekültek unokája. Itt kapcsolódik össze a fikció és a valóság: mindaz, ami a huszadik század történelméből ismerős – a megpróbáltatások, a tragédiák és a talpra állás története –, amelyekről Zsuffa Tünde regényei szólnak.
Az idén József Attila-díjat kapott írónő azt mondta, hogy nem maga a cél volt számára a legfontosabb, hanem az odavezető út. – Egy egyszerű falusi lány vagyok, egy falusi hentes gyermeke. Az édesapám volt az, aki nyolcéves koromban elhitette velem, hogy a gyerekkori álmok valóra válhatnak – még akkor is, ha ezért nagy árat kell fizetni. Azt tanította, hogy ha kitartó vagyok, végül képes leszek beteljesíteni a küldetésemet. Rendkívül hálás vagyok azért, hogy Pusztaszabolcson egy olyan családban nőhettem fel, amelyet – ahogyan én hiszem – odafentről jelöltek ki számomra. Az édesanyám és az édesapám soha nem engedték el a kezemet, és édesanyám ma is él. Ha valaki utánanéz az életemnek, láthatja, hogy az egész egyfajta kálvária volt: folyamatos küzdelem valami vagy valaki ellen. Mégis mindent ép ésszel és lélekkel sikerült végigcsinálnom. A legnagyobb kapaszkodóm az volt, hogy hittem: egy nap író leszek. Amikor pedig azt hittem, elérkezett az utolsó csapás, amikor édesapám halála közeledett, éppen akkor teljesítettem be a küldetésemet. Ő ezt már a halálos ágyán megjövendölte nekem, és én 2012-ben elindultam ezen az úton. Amikor a Vigadóban átvettem a József Attila-díjat, és végigmentem a vörös szőnyegen az aznapra elkészült ruhámban, miközben a fiam mellettem volt, nem az hatott meg, hogy egy minisztertől vettem át a kitüntetést. Sokkal inkább az hogy vajon édesapám odafentről lát-e engem, gondol-e néha rám – mondta Zsuffa Tünde, aki eddig megjelent regényeit adta ajándékba a könyvtárnak.