Nem volt minden étel olyan egészséges száz évvel ezelőtt, mint ahogyan azt ma hisszük. A tartósítószerek közül a só volt ugyan akkor a legfőbb, de konzerveket már korábban is ettek főleg a katonák. Egy vásárhelyi asszony ólomérgezését azonban más okozta.
Még nem voltak bio élelmiszerek és még nem hűtőszekrényben, legfeljebb jégveremben tárolták azt, ami romlandó és nem lehetett lesózni. És a csodafazekak korára is vagy 80 esztendőt kellett várniuk az asszonyoknak. A száz évvel ezelőtti mérgezéseket más okozta.
A Vásárhely Népe napilag egy bő hírben írta (és borzongatta) meg olvasóit azzal, hogy ólommérgezéssel szállították a kórházba a Szeged és Békéscsaba közti vasútvonal által is érintett monori tanyákról Varga Lajosné Zábrák Juliannát a vásárhelyi kórházba.
A lap megírta, hogy Vargáné tünetei javultak a kórházi kezelés hatására. Kihallgatásakor pedig azt mondta, hogy egy darab lepénytől lett rosszul. A lap szerint valószínű azonban, hogy egy „vászonfazék”-ban, (vagy népiesen tótfazékban) főtt ételtől lett rosszul, ugyanis ennek a falában ólomtartalom is van.
Vargáné további sorsáról a lap semmit sem ír, így vélhetően kiengedték a kórházból, s immár vigyázott, hogy miben is főzi az ételt.
A tótfazékről annyit lehet tudni, hogy ilyen edényeket eredetileg tót (szlovák) származású fazekasok készítettek, különösen Északkelet-Magyarországon és az Alföldön (pl. Mezőtúr, Hódmezővásárhely, Tiszafüred környékén).
A 19. században a „tót” szó sokszor általánosan utalt azokra a mesteremberekre, akik a történelmi Felvidékről (ma Szlovákia) jöttek, és kiváló minőségű, tartós kerámiákat készítettek.