Hiába csócsálják ma ezt a szót, nem új keletű. Igaz, hatvan évvel ezelőtt a békeharc és a béketábor is mellé tartozott – no meg a békepapok is igencsak aktívak voltak – az akkori vásárhelyi napilap szerint.
A Szentesi Malom dolgozói szeretettel üdvözölték 1955-ben a magyar sajtó megyei értekezletét.
„Hisszük, hogy a konferencia után az elvtársak tollal a kezükben ugyanolyan lelkesedéssel harcolnak a világ békéjéért, mint ahogy harcolnak a szocializmus építésénél” – jelent meg a vásárhelyi Viharsarok című lap hasábjain Antal Mihály munkáslevelező, a mai NER-propaganda szintjét súroló hangvételű lelkesítő levelében.
A kor hangzatos kulcsszava volt a béke, hiszen az újságnak nincs olyan oldala, melynek egyetlen írása is nélkülözné a korabeli pártpropaganda akaratát. A legfélelmetesebb, hogy még a gyászhírek „Nyugodjék békében!” mondata is frivolnak tűnik – a mai szemmel.
„A sportéletünk új arca” című, a korabeli pártbablával tarkított írás mondataiba is becsúszott a hazafiasság mellett a béke védelme, melyet a sportolók a legjobb teljesítményt elérve vihettek a csúcsra.
A vásárhelyi védőnők a békeharc nevében tettek ígéretet, hogy a városban 200 százalékkal több anyatejet juttatnak el azoknak a csecsemőknek, akiknek az anyukája nem volt képes ellátni az éltető nedűvel a kicsinyét – így anyatej helyett tehén- vagy (horribile dictu) kecsketejjel pótolták.
„Népünk és békénk ellenségei minden aljas eszközt felhasználnak arra, hogy akadályozzák a békés építőmunkánkat, és zavart keltsenek a közellátásban!” – ezzel a felütéssel kezdődik a „Jó pénzt kap és előnyben részesül az, aki beadja a levágott sertés bőrét” című cikk, melyből kiderül, hogy a bőr kilójáért 10 forint ütötte a leadója markát.
Szó esik a begyűjtés – és a kötelező beszolgáltatás hamarosan megszüntetendő – gyakorlatáról is. Erről maga Rákosi elvtárs tartott beszédet. Ebben hangsúlyozta, hogy a begyűjtési kötelezettség teljesítése mutatója annak, hogy egy-egy dolgozó paraszt mennyire tekinti magáénak az ötéves tervet, mennyire a béke híve. Majd külön kiemelve írták meg – a korra és a pártpropagandára oly jellemző módon, névtelenül –, hogy Vásárhelyen, a Pál utca 67. szám alatt lakó Ecseki Péter, 5 holdas dolgozó paraszt példamutatóan teljesítette beadási kötelezettségét: kenyérgabonából 174, takarmánygabonából 200, burgonyából 206, baromfiból 100 százalékkal teljesítve azt.
Számtalan, harciasan megfogalmazott írás foglalkozik a békével – és csakis azzal. Vásárhelyen még a Béke moziban is a Hű barátok című filmet vetítették egy héten át. A mára elsárgult újságlapokon a Párt megnyerte a dolgozó parasztságot és a mindig fanyalgó értelmiséget is a szocializmust a Szovjetunióval az élén közösen kivívó Béketábor ügyének. A könyvhétre az elmúlt év nagysikerű, a béke jegyében született szovjet regényei jelentek meg.
Ma már érdekesnek tűnhet, hogy a Katolikus Papok Csongrád Megyei Békebizottsága felhívással fordult a megye papságához, melyben azt kérték, hogy: „… az anyagi jólét fokozásáért, életünk szebbé és jobbá tételéért vívott küzdelemben készséggel fáradozzanak tovább… Ismertessék meg a hívekkel az új begyűjtési rendeletet, és buzdítsák őket a majdani tavaszi mezőgazdasági munkákra.”
Békeműszakok és békekommunista műszakok tarkították az egész évet. Csók István – ma is számontartott festőművész – például a Béke című hármasképéért kapott magas állami kitüntetést.
Vásárhelyen pedig békemenetet szerveztek a vas- és fémipari munkások. A tervek szerint a menet tiltakozás lett volna az imperialista nagyhatalmak, a békét védő szocialista országokat bomlasztó propagandája, valamint az Egyesült Államok háborús készülődése ellen.
Hogy a korabeli – több ezer főre tervezett – békemenetből miért nem lett semmi, annak nem találtuk nyomát a lapban. Így csak vélhető, hogy a városi és megyei pártbizottság munkatársai nem voltak biztosak abban, hogy a felvonuló tömeg valóban elégedett lett volna az akkor élő szocializmus eredményeivel…