Negyvenöt vásárhelyi és tizenegy vidéki férfit gyilkoltak meg román katonák 1919. július 25-én a kutasi út melletti Nagy Dezső-tanyánál. A tömeggyilkosságért Berényi László és Nagy Géza fényképészsegéd a felelős. Őket az ámokfutásukat megtűrő román városparancsnokság lövette agyon a közfelháborodás miatt a népkerti Faszínház mellett.
Az 1906-ben született Tóth Jánosné így idézte fel az 1919. június 25-i vásárhelyi tömeggyilkossággal kapcsolatos személyes emlékeit: „A Nagy Dezső tanya mögött, befelé a parton állt a Ceglédi tanya. Itt dolgoztunk Szűcs unokatestvérömékkel, amikor géppuska kelepölést hallottunk. Alig később fegyverös román katonák gyüttek be hozzánk és kiterelték a férfiakat. Köztük volt Ceglédi Jani és a Szűcsök. Velük temettették el a kivégzötteket. Amikor a Vékony földre értek, mán ki volt ásva a nagy gödör. A foglyokkal előbb mögásatták a sírjukat, azután lűtték lë űket. A legtöbbnek a fejit lűtték szét. A kukoricalevelekön ott volt a sok vér, mög az agyvelő. Voltak, akik nem kaptak halálos lövést. Amikor rájuk húzták a földet, a föld még percökig mozgott fölöttük. Úgy köllött temetni, hogy a gödörbe ëgy sor embört raktak, azután rájuk ëgy sor földet, míg mindönki bele nem került.”
Pontosan máig nem tisztázott, mi lehetett az oka, hogy 1919. július 25-én délelőtt 56, 14 és 60 év közötti férfit golyószóróztak le román katonák Vásárhely határában. Az bizonyos, hogy a Tanácsköztársaság 1919. április 28-án – átmenetileg – véget ért Vásárhelyen, ezen a napon ugyanis 60 francia lovaskatona érkezett a városba. Másnap és harmadnap nagyobb létszámú román csapatok követték őket. Július 20-22-én a magyar Vörös Hadsereg ellentámadása következtében Vásárhelyen ismét visszaállították a proletárhatalmat, majd a várost tartó kevés vöröskatonát a románok, 11 foglyot ejtve, végleg visszaszorították.
A foglyokat a városháza pincéjébe zárták. Még az első román megszállás idején tűnt fel Vásárhelyen Berényi László, aki román hadnagynak adta ki magát. Gyorsan előkerült a második megszállás idején is, s rangja – a Vásárhelyi Friss Újság 1919. augusztusi írásai szerint – napról napra emelkedett. Kalandor lehetett, s annyi bizonyos, hogy valamilyen kapcsolatban állt a román városparancsnoksággal. Hogy milyenben, azt a korabeli sajtó nem írta meg, de az emlékezet máig úgy tartja, hogy a kommunisták üldözését ígérte a megszállóknak. Egy lefoglalt házban városi rendőrkapitányságot rendezett be. Csatlakozott hozzá Nagy Géza helyi fényképészsegéd is.
A két férfi – állítólag Berényi műkincs- és értékgyűjtő szenvedélyének engedve – erőszakkal összeszedett mindenféle értékes dolgot a városban, amiről csak tudomást szereztek. Módszerük pofon egyszerű volt: egyszerűen elfogták az embereket, akiket Berényi sokszor saját maga vert, illetve román katonákkal kínoztatott. Végül becsukták őket a pincébe, ahonnét csak az szabadulhatott, akiért váltságdíjat fizettek.
Gyorsan szemet vetettek a Szociáldemokrata párt helyi vezetőire, sőt Posztós Sándort ki is akarták végezni, őt végül a városi tanács mentette ki a karmaik közül.
Néhány nap alatt annyi foglyot ejtettek, hogy mindet átköltöztették a városháza pincéjébe, csakhogy gyorsan kiderült, hogy az odahurcolt 11 vidékiért és a 45 vásárhelyiért senki sem akar, vagy tud váltságdíjat fizetni. (A vásárhelyi áldozatok zöme a korabeli feljegyzések szerint napszámos volt, de akadt köztük asztalos-, cipész- és kőművessegéd, de lókereskedő, borbély, kéményseprő és földműves is.)
Június 25-én Zerkovitz hadnagy, román városparancsnok egy szakasz román katonát és két golyószórót adott kíséretül Berényinek, aki az 56 foglyával elindult ki a városból a Kutasi úton. A Nagy Dezső-tanyánál aztán megálltak és három foglyot ott azonnal agyonlőttek. A többieket bezárták a tanya pincéjébe. Hogy mi történt, nem lehet már tudni, de annyi bizonyos, hogy kisvártatva ismét elővezették őket azzal, hogy ássák meg a sírjukat, majd mindenkit belelőttek.
Szenti Tibor vásárhelyi író, néprajzkutató a témában írt tanulmányából tudható, hogy a foglyok egyikét, bizonyos Vékony Jánost – saját kérésére – elkülönítették a többiektől. Ő ugyanis kijelentette, hogy ő egy tolvaj és nincs keresnivalója a becsületes emberek között.
Az áldozatok közül ötvenötöt a szomszéd tanyákból a helyszínre vezényelt emberekkel tömegsírba temettették. Vékony Jánost pedig tőlük külön, a kukoricásban hantoltatták el.
Az eset nagy felháborodást keltett Vásárhelyen, akkorát, hogy a tömeghangulat miatt a román városparancsnokság előbb azt mondta, hogy a kivégzésekkel román tisztek felkoncolását torolták meg. De mert ilyesmiről senki sem tudott, végül cselekedtek: elfogatták Berényi Lászlót és Nagy Gézát – és lefoglalta az általuk összeharácsolt kincseket is. A két férfit a román katonák alaposan összeverték (a vásárhelyi levéltárban őrzött ügyirat 1920. december 31-én ceruzával írt jelentése szerint „Berényi jobb halántéka vérzett.” A verés közben epileptikus rohamot színlelt, lefeküdt a padlóra, hörgött, habot dúrt, reszketett. A behívott orvos azonnal megállapította, hogy szimulál, és talpra állították), majd a Kossuth téren este Berényi 70, Nagy 25 botütést kapott, majd meggyóntatták őket. Végül mindkettőt agyonlőtték a népkerti Nyári színkör jobb oldalánál. Nagy Géza már az első sortűzben meghalt, Berényi azonban csak a másodikban. Összerogyott, de még akkor sem halt meg, így végül egy katona adta meg neki a kegyelemlövést. Holttesteiket a faszínház közelében hevenyészett sírba temették, majd nem sokkal később – közegészségügyi okok miatt – ideiglenesen a népkerti kanális partján hantolták el, a helyi lap szerint szintén ideiglenesen.
Berényiék ámokfutását egy vásárhelyi nyomdász leplezte le. Németh Mihály ugyanis közbejárt nála egy Újutcai letartóztatott egyén szabadon bocsátásának ügyében. A Vásárhelyi Friss Újság egykori beszámolója szerint az 3000 koronát kért érte. Németh belement a váltságdíj kifizetésébe, de még aznap este szólt egy román tisztnek az ügyről. Az lépett is, így Berényit másnap reggel román katonák fogták el akkor, amikor kocsiján a menyasszonyával ülve (máshol a helyi lap azt írta, hogy erőszakkal vette feleségül a vásárhelyi Arany Máriát) a Szentesi úton haladt. Kiderült, hogy már a szökésre is fel volt készülve.
A tömeggyilkosság áldozatainak exhumálását csak két héttel később, azaz augusztus 6-án engedélyezték, s a hozzátartozók ezen a szerdai hajnali 4 órakor kezdődött kihantoláson is csak külön engedéllyel vehettek részt. Az áldozatokat, a sérülések és a testek bomlása miatt nagy nehezen azonosították. A szemtanúk szerint 56 koporsó sorakozott a szántóföldön, a kiásott gödör szélén, és a román karhatalom mögött egy csomó jajveszékelő özvegy kínlódott. A halottas kocsik délre szállították a tetemeket a város különböző temetőibe, és legtöbbje családi sírokba került. A román alakulat vérengzésének áldozatai döntő részben munkaképes korú, családot eltartó férfiak voltak. A városra a hátramaradt árvák és önellátásra képtelen hozzátartozók segélyezése még hosszú ideig komoly terhet rótt.
A tömeggyilkosság helyén – melyre sem azelőtt és szerencsére azóta sem volt példa a város történetében – emlékmű őrzi az áldozatok nevét.