Hódmezővásárhely kulturális életének új fejezete, a felújított Bessenyei Ferenc Művelődési Központ színházterme alig három hete nyitotta meg újra kapuit, és máris megérkeztek az első visszajelzések. A közönség szemmel láthatóan élvezi a modernizált kényelmet – olyannyira, hogy némelyek maradandó nyomot is hagytak a vadonatúj, adófizetői pénzből vásárolt székeken. Sajnos nem tapssal, vagy élménybeszámolóval, hanem szék alá ragasztott rágógumival.
A BFMK felújítása példás módon és példás tempóban zajlott: képviselői keretekből és a város saját forrásaiból, új padló, új székek, egységes kék árnyalat jött – minden, amit egy város kulturális szentélyétől elvárhatunk. A nézőtér pontosan 353 férőhelyes maradt, és minden szék a közösségi büszkeség egy-egy apró, kárpitozott darabja. Ám, mint kiderült, néhányan a kulturális örökséget leginkább ragacsos formában szeretik megőrizni. A megújulást követő harmadik előadás után a takarítók legnagyobb meglepetésükre székek alá ragasztott rágógumikat találtak, gondosan belepasszírozva a vadonatúj kárpitba.
A gyengébbek kedvéért tehát álljon itt egy rövid, közérthető útmutató a helyes eljárásról: ha valaki – mondjuk az előadáson elmélázva – úgy érzi, elérkezett a pillanat, hogy megváljon addig rágott rágógumijától, nem szükséges a szék alját választania végső nyughelyül. Létezik ugyanis egy forradalmian új módszer, amelyet „papírzsebkendő” néven ismer a civilizált világ, és amely – bámulatos módon – képes a rágógumit kulturált módon elszigetelni a közvagyontól. Ezt követően az illető akár egy „szemetes” nevű eszközben is elhelyezheti a terméket.
És bár az ember azt gondolná, hogy egy több tízmillió forintból korszerűsített kulturális intézmény falai között mindez magától értetődő, sajnos a valóság újra bebizonyította: van, ami fejlődik, a szokások úgy tűnik kevésbé.
Az már csak apró adalék, hogy a BFMK bérletei névre szólóak, vagyis nagy valószínűséggel egészen pontosan tudható, melyik széken, melyik néző „járult hozzá” a nézőtér új, alternatív ragasztástechnikai megoldásaihoz.
A színház így tehát nemcsak esztétikai, hanem pedagógiai célokat is szolgál: megtanítja a közönséget, hogy a kultúra nemcsak élvezet, hanem felelősség is. Az új székek kényelmesek, a levegő hőmérséklete kiváló, a színpadi produkciók gondosan megválogatottak, már csak a közönségnek kellene felzárkóznia hozzájuk.
Mert egy művelődési központban az ember nemcsak a színdarabhoz, hanem a székhez is viszonyul. És bár a rágógumi kétségtelenül ragaszkodó természetű, jó lenne, ha inkább a kultúrához tapadnánk – nem a kárpithoz.
Azt már csak zárójelben merjük megjegyezni, hogy ha a kultúrát fogyasztók között vannak, akik nem tudnak viselkedni, mit várhatunk az erdőben szédelgő, Olgát látogatóktól.