Ismeri azt, hogy az emberek ülnek egymás mellett, mégis szinte láthatatlan távolság tátong közöttük. Nem beszélgetnek, nem vitatkoznak, nem mesélnek. Csak görgetnek és görgetnek. És még tovább görgetnek.
A modern társadalom egyik legszélesebb körben elfogadott függősége ma már nem az alkohol, nem a cigaretta, nem is a kábítószer, hanem a kicsi, csillogó képernyő, amelyet zsebben hordunk, esténként magunk mellé tesszük, sőt, sokan már az ágyba is magukkal viszik.
Az okostelefon eredetileg kényelmet ígért. Gyorsabb ügyintézést, könnyebb kommunikációt, jobb eligazodást a világban. És mindezt egy ideig valóban teljesítette is. A gond ott kezdődött, amikor nem mi használtuk a telefont, hanem a telefon kezdett el „használni” minket. A végtelen értesítések pittyegései, a rövid videók, a személyre szabott ajánlások nem véletlenül annyira hatékonyak: idegrendszerünk ugyanazzal a jutalmazási mechanizmussal reagál rájuk, mint a szerencsejátékra. Egy új üzenet, vagy értesítés apró dopaminlöket, ami újra és újra visszahúz a kijelző elé. És persze odaragaszt a kíváncsiság és az is, hogy jaj, le ne maradjunk már valamiről!
Közben észrevétlenül formálódik át a valóságérzékelésünk. A pillanatok nem önmagukért lesznek fontosak, hanem azért, hogy megörökíthetők legyenek. Egy születésnap, egy koncert vagy egy kirándulás sokszor nem arról szól, hogy átéljük, hanem arról, hogy posztoljuk. Mintha valójában csak akkor történt volna meg, ha valaki látta is.
Lassan kezdjük elveszíteni a legősibb készségeinket: az unatkozást, a csendet és a beszélgetést. A figyelem egyre töredezettebb, a türelem fogyóban, a valódi kapcsolatok pedig háttérbe szorulnak.
A technológia nem rossz, hanem hasznos, sőt sokszor nélkülözhetetlen. Csak közben függni kezdtünk tőle…