A bizalom, az emberi kapcsolódás és a közvetlenség erejéről mesél az „Istennel találkozlak, testvérem!” című kiállítás, amely nem csupán fotókat mutat be, hanem egy egész világot tár fel a látogatók előtt. Schleicher Vera, a Néprajzi Múzeum főosztályvezetője és a tárlat kurátora szerint a kiállítás középpontjában Erdős Kamill áll, aki rövid, de rendkívül intenzív munkássága során kivételes mélységben ismerte meg a roma közösségek életét.
A Roma Kultúra Napján, április 8-án tartották a Roma Kincsek Hónapja rendezvénysorozat első rendezvényét, ahol a Néprajzi Múzeum vándorkiállítását nyitották meg a Tornyai János Múzeumban, majd a résztvevők egy rendhagyó tárlatvezetésen vehettek részt Schleicher Vera kurátor, a Néprajzi Múzeum főosztályvezetője és Rézműves-Balogh Benjamin Dániel kurátor-asszisztens jóvoltából. A megnyitón a Kucu Banda zenélt, az együttes énekese egészen elképesztően énekelt.
A kiállítás középpontjában Erdős Kamill áll. A franciául, angolul, németül is jól beszélő Erdős Kamillt nemzetközi tudományos szervezetek kívánták tagjaik között látni, ő azonban nyaranta bajuszt növesztett, beszerzett egy zöld szalagos kalapot és elindult felfedezni és megfigyelni a cigányok életét, először Békés megyében, majd az Alföld és Észak-Magyarország más területein is. Erdős nem hivatásos kutatóként érkezett a terepre, mégis olyan bizalmi kapcsolatokat alakított ki, amelyek ritkán adatnak meg kívülállóknak: befogadták, sajátjuknak tekintették. Ennek a különleges kapcsolatnak köszönhetően fényképei nem kívülről szemlélik az embereket, hanem belülről mutatják meg őket. A képek ereje éppen ebben rejlik: nem dokumentálni akarnak, nem magyaráznak, egyszerűen jelen vannak. Ahogy Schleicher Vera fogalmazott, ezek a felvételek „nem akarnak semmit ábrázolni” – csak embereket mutatnak, és éppen ettől válnak hitelessé.
A több mint ötszáz képből álló gyűjtemény nagy része nem illeszkedik a hagyományos néprajzi dokumentáció kereteibe. Nem tárgyakat, szokásokat vagy rendszereket rögzít, hanem arcokat, pillanatokat és tekinteteket. Ez a közvetlenség adja a képek különleges erejét: az emberi méltóságot és a mindennapok egyszerűségét helyezik a középpontba, még akkor is, ha a háttérben egy történelmileg nehéz korszak húzódik meg.
A kiállítás története is a kapcsolódásról szól. Az anyagot eredetileg egy nagyobb budapesti tárlat részeként mutatták be, majd a jelentős érdeklődés hatására vándorkiállítássá alakították. Az utazó változat minden állomáson új rétegekkel gazdagodik: a helyi közösségek saját fotókkal egészítik ki az anyagot. Bár ezek az új képek fontos perspektívát adnak hozzá, a kurátor szerint gyakran hiányzik belőlük az a mély bizalom, amely Erdős munkáit meghatározza.
A tárlat egyik legfontosabb üzenete az emberi találkozás lehetősége. Nem csupán múltbeli történeteket idéz fel, hanem arra ösztönzi a látogatót, hogy saját előítéleteivel is szembenézzen. A kiállítás azt mutatja meg, hogyan lehet kíváncsisággal és nyitottsággal közelíteni a másikhoz, és miként válhat a megismerés a félelmek lebontásának eszközévé.
A történeti háttér különösen fontos: az 1950-es évek második fele a roma közösségek számára súlyos válságokat hozott, amikor a hagyományos megélhetési formák megszűntek, és új, sokszor kényszerű életutak rajzolódtak ki. A kiállítás azonban nem ezt a kiszolgáltatottságot állítja a középpontba, hanem az emberek mindennapi életét és méltóságát emeli ki.
A cím – „Istennel találkozlak, testvérem!” – első hallásra vallási jelentést sugallhat, valójában azonban egy hagyományos köszönési forma, amely az összetartozást fejezi ki. Azt üzeni: ismerjük egymást, egy közösséghez tartozunk. Ez a gondolat hatja át az egész kiállítást is.
A Roma Kultúra Napja alkalmából rendezett megnyitón Gál Boglárka, Márki-Zay Péter, Gavodi István, Tóth István és Schleicher Vera részvételével egy olyan tárlat nyílt meg, amely túlmutat a vizuális élményen. A felszólalók hangsúlyozták: a képek mögötti személyes történetek feltárása nélkül nem érthetjük meg igazán sem a múltat, sem a jelent.
A kiállítás különlegessége az együttműködésben rejlik. Kutatók, művészek és a közösség tagjai közösen dolgoztak azon, hogy a fotók ne puszta dokumentumokként, hanem élő emlékezetként jelenjenek meg. Az archív anyagokat interjúk és visszaemlékezések egészítik ki, majd visszakerülnek azokba a közösségekbe, ahol egykor készültek. Ezek a találkozások gyakran személyes felismeréseket hoznak: régi arcok, családi történetek, elfeledett kapcsolatok kerülnek újra felszínre.
A tárlat végső üzenete egyszerű, mégis erőteljes: nem kategóriákban, hanem emberekben kell gondolkodnunk. A kíváncsiság és a megismerés nem öncélú, hanem hidat épít – múlt és jelen, kutató és közösség, roma és nem roma világ között. És talán éppen ez az a felismerés, amely valódi párbeszédhez vezethet.