Kilencedik alkalommal rendezett télbúcsúztató busójárást a Csúcsi Olvasókör szombaton délután. A jelmezes télűzőt majd kétszázan kísérték lépésben az olvasókör Jókai utcai épületétől a Szent István térre, ahol végül a kiszebáb is elhamvadt, magával víve a telet.
Százak álltak ki a kapukba megnézni a busók menetét, amely a Jókai utcai olvasókör épületétől a Szent István térig vonult. A busók a csaknem két kilométeres távon nem kímélték a kereplőket, meg-megtapogatták a menetet bámuló nagyobb lányokat és asszonyokat, s az egyik maszkos egy termékenységet jelképező karóval is meg-megbökdöste őket. Már persze csak azokat, akiknek nem esett le azonnal, mit is jelképez a bot a kezében – aki rájött, az életkortól függően vagy sikkantott egyet, vagy nevetve hárított.
– Kilencedik alkalommal vannak itt mohácsi barátaink. Azért szervezzük meg ezt, mert úgy gondoljuk, hogy nem mindenki jut el Mohácsra, és itt talán jobban látható is a busójárás. Igaz, hogy kevesebb busó jön el, mint Mohácson, ahol lépni sem lehet a tömegtől, nagyon sokan vannak, és gyerekekkel nem túl jó annyi ember között tolongani – árulta el Kis Imréné, a Csúcsi Olvasókör elnöke, aki az előző évek tapasztalatai alapján hozzátette: a busójárást nagyon szeretik a vásárhelyiek. – Örülnek nekik, ahogyan mi is nagyon örülünk, hogy eljönnek hozzánk – mondta, megjegyezve, hogy a mai eseményt már tavaly szeptember körül elkezdték szervezni, hiszen a maszkos téltemetők – bár ez a maszkok alatt nem látszik – aktív dolgozók, és szabadidejüket fordítják arra, hogy eljöjjenek Vásárhelyre.
– Aki volt már életében busó birkabőrben, az megtapasztalja, milyen az, amikor az ember átszellemül. Nem csak arról van szó, hogy beöltözünk maskarába: ilyenkor valóban átváltozik maga a lélek is. Én sem gondoltam volna, hogy ha felhúzom magamra, másképp kezdek gondolkodni, de az ember tényleg másképp gondolkodik, ha ilyen maskarát visel. Aki egyszer busó volt, azután mindig szeretne az maradni. A busó afféle félisten: meg tudja változtatni az időjárást, meg tudja változtatni a világot, és aki ebbe beleéli magát, az valami egészen csodálatos érzést él át – mondta Szűcs László, aki rettentő álarcban és tetőtől talpig fehér birkabundában riogatta a közönséget. – Minden álarcnak megvan a maga története: mindenki megfaragja a sajátját, vagy megörökli. Nagy különbség van aközött is, hogy valaki aszimmetrikus, vagy szimmetrikus álarcot farag, mert rögtön látni lehet a faragó személyiségének jellegzetességeit. Az álarcokat mindenki maga készíti, vagy a saját utasítása szerint faragtatja meg. Nagyon fontos eszköz a kereplő is: eredetileg az volt a célja, hogy minél nagyobb hangzavart keltsenek – hiszen régen nem állt rendelkezésre annyi hangkeltő eszköz, mint ma. Az ősidőkben először fadongákra ütöttek, abból lett a ritmus, majd idővel megjelentek a kereplők. A fallikus szimbólum, amely az egyik társam kezében van, szintén régi hagyományokra tekint vissza – a régi busók is hordozták magukkal – tette hozzá.
A zömében a Mohácsi Polgárok Olvasóköre tagjaiból álló tíz busót és az öt kísérőt vezető Márton Csaba azt mondta, hogy ez a busójárás afféle kihelyezett bemutató, amelynek célja kedvet csinálni az igazi busójárás megtekintéséhez. – Ez egy nagyon régi hagyomány, amelyet Mohács a mai napig életben tart. A hagyomány alapja az a történet, hogy annak idején a busók állati bőrökbe és famaszkokba öltözve, kolompokkal felszerelve rontottak rá a török táborra, s így sikerült elűzni őket. Mohácson úgy tartják: van a szilveszter, január elsején pihenés, január másodikától pedig már kezdődik a busójárás időszaka. Amit kívülről látni – hogy megjelennek a busók – az csupán a folyamat vége. Mögötte ott van a csapatépítő disznóvágás, a kocsidíszítés, valamint a nádvágás és gyűjtés, hogy legyen mivel feldíszíteni a szekereket. A szervezés január másodikától a busójárásig tart. Idén február 14-én kezdődik, és csaknem egy hétig tart majd. A viselet enyhébb időben kényelmesebb: ilyenkor egy ing is elég alá, mert a bunda melegen tart. Volt olyan év is, amikor plusz 25 fokban kellett viselni, akkor az ember még semmit sem csinált, már folyt róla a víz; máskor mínusz 17 fokban, olyankor az összes kis nyíláson gőz szállt ki a busóruhából a hideg miatt – árulta el miért nehéz is a hagyományos viselet.
A résztvevők és a nézők – idősek, fiatalok, gyerekek, ismerősök egész családok – remekül szórakoztak. Rengeteg közös fotó készült a rettenetes maszkos, kereplős alakokkal; a kisebb gyerekek egy része ugyan meg-megijedt a ritkán látott figuráktól, akik kedvesen lekapták a mit sem sejtő kisebbek vagy idősek fejéről a sapkát, vagy egyszerűen a szemükbe húzták azt – nem kevés nevetést kiváltva ezzel az egyszerű mozdulattal. A busókat kísérő álarcos, népviseletbe öltözött lányokkal már mindenki nagy mosollyal fényképezkedett.
– Hallottuk, hogy busójárás lesz, kijöttünk megnézni őket a családdal és a két, hat- és hétéves kislánnyal, az unokáimmal – mondta Majoros Gabriella, a gyerekek nagymamája. Hozzátette: a lányoknak nem kellett könyörögni, azonnal elindultak, hiszen a korábbi években legalább háromszor is kint voltak már. – Most nagyon féltek a busóktól, nem mertek velük fényképezkedni, de még a közelükbe sem menni, ugyanakkor nagyon kíváncsiak voltak rájuk – mondta.
A busók a Szent István téren táncra perdültek, előbb külön, majd együtt a Kankalin néptáncegyüttes tagjaival és azokkal, akik beálltak közéjük a körbe. Végül meggyújtották a telet jelképező kiszebábot, amely előbb nagy lánggal égett, majd elhamvadt, magával víve a telet.