A vásárhelyi trollszobor, amely a természet- és a környezet védelmének üzenetét hordozza, már ezreket vonzott az erdőbe. Közben csupán pár száz méterrel odébb éppen miatta szűnhet meg egy fontos élettér. Gondolatok egy embertől, aki élete négyötödét a Kása-erdő mellett élte le.
Amikor megtudtam, hogy lakóhelyünktől mindössze párszáz méterre épül Délkelet-Európa első Thomas Dambo trollszobra, örültem. Talán még valamiféle büszkeség is eltöltött, hogy ennyire közel lesz a szobor, amely csupa olyan dolgot testesít meg, amivel egyet tudok érteni: természet- és környezetvédelem, újrahasznosítás. Végigkövettem az építését, csaknem minden nap arra sétálva.
Eddigi életem öt évtizedéből négyet a Kása-erdő (parkerdő) közelében töltöttem. Húszat a közvetlen szomszédságában, húszat pedig csupán párszáz méterrel arrébb. Így aztán gyerekkorom egyik fő játszótere is az erdő volt. Az erdő, és a Nagy András János utca végi “kisrét”, ahogyan barátaimmal neveztük – és ahogyan a gyerekeimmel hívom most is, évtizedekkel később.
Emlékszem, amikor kislányként bátyám bevett a haverjaival közös focizásokba, amelyek a buszforduló melletti, akkor még szépen karbantartott füves területen zajlottak. Később kis barátnőmmel ez a terület volt kutyasétáltatásaink fő színtere. Tavasszal ide jártunk ibolyákból az első kis csokrokat gyűjteni. Ősszel innen szedtük össze a lehulló vadkörtét, a diót és az almát a gazdátlan gyümölcsfák alól.
Később feltűnt egy ló, nap mint nap ide hozták legeltetni, egy idő után egy kiscsikó is jött vele. Bármilyen idő volt, eső, hideg, szél, vagy hőség, ők kint voltak. Az erre közlekedő gyerekek rendszeresen megálltak szüleikkel egy kis ló-simire. Aztán egyre ritkábban hozták a lovacskákat, míg egy nap nem jöttek többé. Évekkel később jött a hír, hogy a gazdájuk már nem él.
A kisrét pedig, amit addig a lovacskák szépen karbantartottak, kezdett elvadulni. Évente kétszer azért arra jártak a város illetékesei, és lekaszálták. A rét tavaszonként gyönyörű volt, teli színes virágokkal, nyaranta tücskök és sáskák zenebonája töltötte meg. Ősszel rendszerint előbújtak a kisebb-nagyobb gombák, telente pedig, különösen, amikor az idő hidegebb volt a szokásosnál, egészen idáig merészkedtek ki az őzek az erdőből.
Mindez persze nem volt valami feltűnő szépség, csupán mindennapos. Úgyszólván természetes. Nem jártak ide csapatostul az emberek.
Néhány éve azután egyszer csak nem kaszálta le a kisrétet senki többé. Egy ideig így is szépen mutatott a magasra nőtt növénytakaró, az utóbbi két évben azonban már határozottan elhanyagoltnak hatott. A szárazság is megtette a hatását, a nagyra nőtt gyom már csak sárgásbarnán virított. Mintha mindenki elfeledkezett volna erről az egykor szebb időket megélt rétecskéről.
Egészen addig, amíg Ölelő Olga ide nem költözött az erdőbe, amely – az emberek gyorsan rájöttek – a kisrét felől a leggyorsabban megközelíthető. Ekkor egyszer csak megjelentek az autók. Először csak egy-egy, hiszen a magasra nőtt gaz miatt csak az erdőszéli, korábbi munkagépek által már sokszorosan kitaposott csapás, és annak közvetlen környezete adott lehetőséget a parkolásra.
Aztán, egy októberi reggelen, néhány nappal Ölelő Olga átadása előtt egy traktor és munkások jelentek meg a Nagy András János utca végén. Néhány óra alatt gépi kaszával rövidre nyírták az egész zöldterületet – amely már csak a nevében volt zöld, a hetek (hónapok, évek) óta tartó szárazság nem maradt nyom nélkül.
Amikor megtudtam, hogy lakóhelyünktől mindössze párszáz méterre épül meg Délkelet-Európa első Thomas Dambo trollszobra, örültem. Talán még valamiféle büszkeség is eltöltött, hogy ennyire közel lesz a szobor, amely csupa olyan dolgot testesít meg, amellyel egyet tudok érteni: természet- és környezetvédelem, újrahasznosítás.
Amit most látok, mégsem ez. Olga nagyon sok embert vonz az erdőbe, ez igaz. De hogyan? És milyen áron? Az erdő benépesült hangos emberekkel – tisztelet a kivételnek, amiből biztos akad bőven -, akik egészen a Nagy András János utca végéig jönnek autóikkal, és ott úgy parkolnak le, mintha ott soha nem lett volna más. Még csak hibáztatni sem lehet őket, honnan tudnák, hogy a ledózerolt terület nem éppen az autóknak van fenntartva? És bár eddig úgy tudtam, zöldterületen tilos lenne, Olga átadásának napján mégis azzal szembesültem, hogy zöld mellényes közterület-felügyelők maguk mutatják az érkező kocsiknak, hová álljanak le – a fűbe.
A “zöldterületen” vasárnap délután tízesével parkoló autókat elnézve arra gondolok: biztos, hogy így akartuk ezt? Biztos, hogy szemet kell hunynunk valami felett akkor, ha sok pénzről (amit a turisták hoznak) van szó? Biztos, hogy nem lehetne ezt kicsit átgondoltabban csinálni, hogy ne szűnjön meg egy fontos, az erdőhöz kapcsolódó élettér?
Olga ölelő karjai nem tudnák megvédeni azokat a rovarokat, pillangókat, tücsköket, sáskákat, gombákat, virágokat is, akik még mindig itt élnének, ha nem kellene a hozzá érkező gépkocsiknak a hely??