A hódmezővásárhelyi Fidesz is megemlékezett az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, október 22-én délután. Ünnepi beszédet Czirbus Gábor, a Fidesz választókerületi elnöke mondott.
Hódmezővásárhelyen idén is sikerült megvalósítani a nemzeti egység legnemesebb formáját: a teljes elkülönülést. A városban ugyanis – a hagyományokhoz híven – a Fidesz ismét külön tartotta ’56-os megemlékezését, jóval időben eltávolodva a városi, közös eseménytől, nehogy véletlenül a koszorúk vagy a tapsok összekeveredjenek. Mert bár 1956 hősei közösen harcoltak, 2025-ben már a megemlékezés is pártpreferencia szerint zajlik – mindenki a maga szabadságát ünnepli, lehetőleg a másiktól jól elkülönítve.
Czirbus Gábor, a Fidesz választókerületi elnöke a külön ceremónián tartott beszédében minden megadott: pátoszt, Camus-idézetet, és természetesen kellő mennyiségű Brüsszel- és háborúpárti ellenséget. A szónoklat elején még a hagyományos díszletek között jártunk – zászlók, mécsesek, az elnyomás ellen lázadó nemzet képe –, de mire a közepéhez értünk, már ott álltunk térdig a rezsicsökkentésben, és a „gender ideológia” is bekopogott, mint a hideg szél október végén.
A külön megemlékezés persze nem véletlen: a vásárhelyi fideszeseknek korán kellett kelniük, hiszen ma reggel kilenckor indult Budapesten a Békemenet, ahová nyilván „önként és dalolva” elindultak a helyi patrióták is, hogy a fővárosban, központilag koordinált formában, az ellenzéktől jól elkülönülten élhessék meg a nemzeti összetartozást. Hisz mi mást jelentene ’56 öröksége, mint hogy mindenki ugyanazt gondolja, ugyanakkor, ugyanarról – csak központilag engedélyezett módon?
Czirbus beszéde egyébként magabiztosan vitte tovább a jól ismert narratívát: 1956 hősei a zsarnokság ellen harcoltak, ma pedig „Európa háborúpárti erői” és a „dollárokkal kistafírozott emberek” ellen kell felvenni a küzdelmet. A mondatok úgy gördültek, mint egy jól begyakorolt kampánybeszédben: Magyarország nem enged, Magyarország nem kér, Magyarország nem tűr. (Kivéve persze, ha pártutasításról van szó – azt mégiscsak illik időben teljesíteni.)
A végére megérkezett a kötelező felsorolás is: migránsok, sorkatonaság, magas adók, gender – a szokásos szellemi menü, amit már kívülről fúj minden hű hallgató. És miközben a beszéd a „szabad döntés jogáról” szólt, a közönség valószínűleg már a buszok indulását figyelte: nehogy lemaradjanak a Békemenetről, hiszen a szabadságért – és a kormányért – valakinek menetelni is kell.
Így emlékezett tehát Hódmezővásárhely Fidesze: külön időben, külön térben, de annál egyformábban. ’56 hősei talán csodálkozva néznék, hogy a forradalom, amely a közös bátorságról szólt, mára logisztikai feladat lett – szigorúan beosztva, hogy mikor ki tapsolhat, és mikor kell már a főváros felé venni az irányt.
Mert a szabadság, ugye, mindennél fontosabb – feltéve, hogy időben véget ér, és még el lehet érni a békemenetes buszt.