1962-ben, krumpliültetés közben találta meg Surányi Pál az első két kereszttöredéket, majd hatvan évvel később további darabok kerültek elő: összesen 118 fémtárgy a Vásárhely északi határában fekvő Nagy-Bőve-halomnál. A tatárjárás korából származó egyházi kincsekről szerda este a Korok, kultúrák, lelőhelyek régészeti előadássorozat keretében tartott előadást a Tornyai János Múzeumban Csányi Viktor régész-muzeológus.
A véletlennek – és egy krumpliültetésnek – köszönhető, hogy hatvannégy évvel ezelőtt, a Szentesi és a Rárósi út közötti Nagy-Bőve-halomnál Surányi Pál két fémtárgyat talált munka közben. Amikor alaposabban szemügyre vette azokat, felismerte, hogy két kereszttöredékre bukkant, amelyeket be is vitt a vásárhelyi múzeumba.
– Az egykor a helyszínen állt, ma már ismeretlen nevű település területén 2022-ben egy korpuszt találtak. A lelőhely pontos koordinátáit korábban rögzítették, és amikor ezeket összevetették a régi, szöveges leírással – amelyet még Bokorné Nagy Katalin régész helyezett a tárgyak mellé –, kiderült, hogy az adatok nagyjából megegyeznek. Az igazi meglepetést az jelentette, amikor az egyik kereszt töredékéhez a most előkerült korpusztöredék pontosan illeszkedett. Szatmári Imre már 2014-ben, egy szakcikkben közölte és leírta a kereszttöredékeket, és felvetette, hogy mivel egy helyen két különböző kereszt került elő, ezek valószínűleg egy elrejtett leletegyüttest alkothattak. Ezekkel az információkkal felvértezve tértek vissza 2023-ban a területre, ahol – számos más tárgy mellett – újabb kereszttöredékeket találtak. A restaurálás tavaly év végén fejeződött be, ezt követően kezdték el összeállítani a teljes képet. Jelenlegi tudásuk szerint itt legalább négy keresztet rejtettek el, amelyek közül kettő import, limoges-i kereszt volt – avatott be a kincs megtalálásának izgalmas előzményeibe Csányi Viktor.
A limoges-i keresztek famagra applikált, aranyozott rézlemezekből készültek, áttört díszítéssel, féldrágakövekkel és zománcbetétes technikával. Ez utóbbi technika a korpuszon is látható. A leletegyüttesben ebből a típusból kettő található. Emellett két, a 12. századra keltezhető aranyozott bronzkereszt is előkerült: az egyik lemezes kivitelű, a másik öntött. A kiállításon mind a négy kereszt és rekonstrukciójuk is látható.
A Tornyai Múzeum régész-muzeológusa azt is elmondta, hogy maga a lelőhely, a Nagy-Bőve-halom elnevezése arra utal, hogy egykor lakott terület lehetett. Érdekes, hogy amikor a 19. század végén és a 20. század elején nagy lendülettel kutatták a középkori templomokat, ez a helyszín elkerülte a figyelmet.
A terület legmagasabb pontján egy Árpád-kori templom állhatott, körülötte temetővel. A templom létezését egyelőre csak sejtik. Nem feltétlenül kőépületre kell gondolni, hiszen gyakran csak az alapozás marad meg. Ugyanakkor a környéken – például Csomorkány esetében – maradandó anyagból épült egyházi épületeket is ismerünk. Miután 1962-ben előkerültek a kereszttöredékek, Bokorné Nagy Katalin régész 1964-ben nyitott itt egy szelvényt, amelyben sírokat talált, de a kedvezőtlen időjárás miatt nem tárta fel őket teljesen, hanem visszatemette a területet. Innen tudható, hogy valóban temető volt a helyszínen. A leletegyüttes szinte bizonyosan nem csupán a négy keresztből állt. A szántás azonban széthordta és összekeverte a tárgyakat más leletekkel. Feltételezhető, hogy eredetileg egy ládában helyezték el őket; ennek néhány verete talán elő is került. Elképzelhető, hogy egyéb liturgikus tárgyak – például kehely és paténa (egy lapos, kerek tányér, amelyet a mise alatt használnak – szerző) – is tartoztak hozzá. Egy apró, szépen kidolgozott bronztöredék biztosan ehhez az együtteshez kapcsolható. A tárgyak valószínűleg nem kerültek mélyre: 5–15, legfeljebb 20 centiméteres mélységből kerültek elő, vagyis olyan szintről, amelyet a műszer még érzékel. A szántás mintegy 25–50 méteres területen szórta szét őket. Hogy eredetileg milyen mélyre áshatták el, illetve maradt-e még valami a földben, csak a teljes feltárás adhat választ.
– Az Árpád-kori település nevét nem ismerjük, és jelenlegi ismereteink szerint a tatárjárás után nem települtek vissza az emberek. A templom környékén végzett fémkeresős kutatások során főként 16. századi tárgyak és jól keltezhető pénzek kerültek elő, de ez önmagában nem bizonyít folyamatos lakottságot. Ismerünk olyan eseteket, amikor elpusztult templomok később búcsújáró helyként működtek. A kincslelet arra utalhat, hogy a település a tatárjárás idején pusztult el, de erre egyelőre nincs közvetlen bizonyíték. Találtak nyílhegyeket és lószerszámokat, de nem olyan mértékű pusztítás nyomait, mint például a Duna–Tisza közén. Hódmezővásárhely környékén az utóbbi évtizedekben több Árpád-kori települést tártak fel, amelyek biztosan a tatárjárás előtti időszakból származnak, mégsem maradt egyértelmű nyoma a pusztításnak. Bár több leégett házat találtak, ezekből hiányoztak az erőszakos pusztításra utaló közvetlen jelek. A 19. századi árvízmentesítés előtti térképek alapján a Tiszántúl ezen része erősen mocsaras, nehezen megközelíthető terület volt. Érdekesség, hogy innen néhány kilométerre, a Kéktó–Barattyosi részen korábban egy tatárjárás kori ékszerlelet került elő, amely világi, családi vagyon elrejtésére utal. A két helyszín térben közel esik egymáshoz, ráadásul a Csanád és Csongrád közötti hadiút is erre haladt, ami megkönnyíthette a mongol csapatok mozgását. Elképzelhető, hogy ezen a jól látható, közlekedési útvonal menti területen nagyobb pusztítás történt, mint a mocsarasabb, nehezebben megközelíthető részeken – tette hozzá az előadó.
A tatárjáráskori egyházi kincslelet darabjai a múzeum bejárathoz közeli részén, egy tárolóban megtekinthetők.