Újabb előadással tisztelegtek a Nobel-díjas Krasznahorkai László tiszteletére és a Magyar kultúra Napja alkalmából csütörtökön este a Németh László Városi Könyvtárban rendezett immár második irodalmi esten, melyen több, mint félszáz érdeklődő hallgatta meg Cserjés Katalin nyugalmazott egyetemi tanár, Hamvas Levente Péter irodalomterapeuta és Simon Ferenc mestertanár az író műveibe, azok értelmezésébe és világképébe betekintést nyújtó előadásait.
Cserjés Katalin bevezetőjében felidézte az előadássorozat első részében történteket, majd a Mondatok örvényében címmel elemezte az író: Az utolsó hajó, Christo morto és Odakint valami ég című novelláit.
– Krasznahorkai László szövegei nem tartoznak az irodalomterápiában leggyakrabban használt művek közé. Az irodalomterápia azonban rendkívül sokféle lehet: létezik komoly, klinikai formája – akár onkológiai osztályokon is alkalmazzák –, de van egyfajta „lelki wellness” jellegű változata is, például nyugdíjasok vagy felnőtt csoportok számára, egy-egy konkrét témakör köré szervezve – mondta az est egyik előadója, Hamvas Levente Péter tanár, irodalomterapeuta.
Hozzátette: ő maga inkább a nagy klasszikusokkal szokott dolgozni. Vezetett már több Tolsztoj-csoportot, jelenleg Shakespeare műveivel foglalkozik.
– Úgy gondolom, Krasznahorkai nyelvi világa – ez a hullámzó, rendkívül összetett nyelvezet – nagyon sok asszociációra ad alkalmat. Emellett rendkívül gazdag műveltséganyaggal dolgozik, amely újragondolásra, reflexióra késztet – fogalmazott.
Előadásában arra helyezte a hangsúlyt, miként jön létre egy sajátos, komplex jelentés az irodalomterápiás csoportban, és ez hogyan illeszthető bele egy Krasznahorkai-szöveg értelmezésébe. A Seiobo járt odalent című művet elemezte, amelyben folyamatosan a művészettel való találkozás nagy pillanatai jelennek meg, valamint az, hogyan keletkezik a jelentés, miként teszi magáévá a befogadó ezeket a szakrális élményeket.
– Ez számomra nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan az irodalomterápiában – mondhatni egyfajta láthatatlan jelenlétként – egyszer csak megnyilvánul a jelentés. Úgy gondolom, az irodalomterápia mint tapasztalat nagyon jó értelmezési kulcsokat ad ehhez a műhöz – mondta.
Mint kifejtette, az irodalomterápia leegyszerűsítve egy önismereti, önreflexív olvasási módot kínál. Alapvetően csoportos forma, ahol a résztvevők egymás olvasataira reflektálnak, „egymást olvassák”, és ezáltal a mű nagyon személyes, mély rétegei tárulhatnak fel. Egy olyan dialógus alakul ki a szöveg és az olvasók között, amely egyéni, magányos olvasással – tapasztalatai szerint – nem jöhetne létre.
Fontos szerepe van annak is, amit idegen szóval affektivitásnak nevezünk, vagyis az érzelmi és hangulati megértésnek. Nemcsak az érzelmekről van szó, hanem arról a finom atmoszféráról is, amely körülveszi a művet. Ez egészen más befogadást jelent, mint a kizárólag intellektuális, elemző olvasás. Az irodalomterápiás csoportban mindez megsokszorozódik: gyakran előfordul, hogy két olvasó teljesen eltérően viszonyul egy szereplőhöz, és kiderül, hogy mindkét olvasat érvényes.
Ezek az élmények „hazamennek” az emberrel, tovább dolgoznak benne, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy játék vagy egy rituális élmény utóhatása megmarad. A szöveg ilyenkor olyan, mint egy lakmuszpapír vagy tükör: visszajelzi, felerősíti az érzéseinket. Egy-egy szereplő kapcsolati mintái erősen befolyásolják, hogyan olvassuk a történetet, és azt is, miért vált ki belőlünk dühöt vagy rokonszenvet egy másik olvasat.
Ez a finom érzelmi játék Krasznahorkai műveiben is jelen van. Ott is rendkívül összetett jelentésképződési folyamatok zajlanak, gyakran rituális, szakrális vagy enyhén misztikus hangsúlyokkal. A biblioterápia ebben az értelemben hasonlóan működik, mint a rítusok. Létezik egy modern elmélet is, az R.E.S. modell, mely szerint mindig van egy receptív, befogadó – vagyis olvasói – szakasz, egy expresszív, érzelmeket kifejező rész, valamint egy szimbolikus, rituális elem, amikor újramondjuk és újraalkotjuk saját történeteinket a mű segítségével. Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan az ember bevonódik egy szakrális térbe vagy szertartásba – van benne egyfajta „pszeudovallásos” jelleg.
– Ezért gondoltam, hogy mindezt összekapcsolom a Seiobo járt odalent című kötettel, hiszen – talán az első fejezet kivételével – szinte minden rész egy-egy szakrális pillanatot örökít meg – mondta A rituális idő hermeneutikája című előadásában Hamvas Levente Péter.
Simon Ferenc mestertanár, aki A monológ dekonstrukciója címmel tartott előadást, arról beszélt: aki találkozott már Krasznahorkai prózájával, tudja, hogy műveire a hosszú mondatok jellemzők. Ugyanakkor mégis vannak olyan mondatai, amelyek idézhetők – éppen azért, mert rövidek és frappánsak.
– Ezek a krasznahorkai mottók rendkívül elgondolkodtatók. Ilyen például: „Telik, de nem múlik.” „Örökké tart, ameddig tart.” Vagy a legutóbbi regények egyikében: „A remény hiba.” „Szabadesésben vagyok.” „A valóság nem akadály.”
Mint fogalmazott, mindez azt jelenti, hogy ez a próza nem egyszerűen a valóságról szól, hanem a valóság fölöttiről – úgy, hogy közben annak lényegét ragadja meg. Ez adja Krasznahorkai prózájának filozófiai mélységét.
Simon Ferenc azt is hangsúlyozta: azért érdemes kézbe venni Krasznahorkai László műveit, mert olvasásuk rendkívüli intellektuális erőfeszítést igényel, és a szellemi teljesítményt nem adja könnyen. A magas irodalom – és azon belül Krasznahorkai prózája – nem könnyű olvasmány, de bőven megéri az energiabefektetést. Prózájának különleges ritmusa van; a prózaritmus tekintetében Krúdy Gyulához hasonlítható, aki szintén hosszú, látomásos mondatokat írt.
– Olvasása azért is örömteli, mert annyira pesszimista, hogy az ember végül mégis „jobb lesz” tőle. Regényvilága pesszimista, lemondó, gyakran katasztrofikus hangütésű, ugyanakkor mindez az ábrázolásban értelmet nyer. Ahogyan József Attila fogalmazott: „aki a rettenetet szépen kimondja, azzal föl is oldja”. Krasznahorkai beavat bennünket az emberi iszonyatba, hogy képesek legyünk szembenézni a katasztrófával és önmagunkkal. Ennek a sötétbe látásnak a mélysége talán csak a görög mitológiához mérhető, mégis: az olvasás során szépségre és reményre lelhetünk. Ettől válik igazán nagy irodalommá.
Simon Ferenc hozzátette: a Nobel-díjas író nem hagyományos értelemben vett regényeket ír, hanem gondolatfolyamokat és kulturális történeteket, amelyek Kiotótól a magyar Alföldig ívelnek. Ezekben a szövegekben rezonál a világ hangja, és az olvasók felismerik bennük azt az egyetemességet, amely a magyar prózán keresztül szólal meg. Regényei számos helyszínen játszódnak: New Yorktól az Alföldön át Japánig és Kínáig, így földrajzi értelemben is egyetemesek. A külső világ ábrázolása azonban nem egyszerű tükrözés: a modern és posztmodern irodalom már nem a valóság leképezésére törekszik. A valóság annyira összetett, hogy kimondhatatlanná vált, ráadásul már számtalanszor megírták.
– Az irodalom lényege abban áll, hogy ugyanazt mindig másképpen mondja el. Az egész világirodalom Homérosztól kezdve ugyanazokat az alapvető történeteket meséli, de más és más módon – és ez a „másképp” maga a művészet. Ahogyan József Attila írta: „A mű szemléleti egész.” Krasznahorkai prózája is ilyen szemléleti egészet alkot: filozofikus, van ugyan cselekménye, de nem ez a lényeg, hanem az, ahogyan beszél. A szóhasználat, a mondatfűzés, a ritmus ragadja magával az olvasót. Aki ráérez ennek a prózának az örvényére, azt elsodorja, miközben folyamatosan gondolkodik azon is, mit olvas, és hogyan olvas. Krasznahorkai nem a valóságot ábrázolja, hanem a valóság értelmezését írja meg. Szövegeiben alig találunk párbeszédet; inkább egy többhangú monológ bontakozik ki. Ez a dekonstrukció lényege is: amit állít, azt az állítással egy időben le is bontja. Ez az „állítva lebontás” Krasznahorkai világmodellje, és prózájának egyik legfontosabb sajátossága – tette hozzá Simon Ferenc, a Bethlen Gábor Református Gimnázium mestertanára.