Korábban a pulykák grasszáltak a sírkertben, a minap egész kecskenyáj garázdálkodott a vásárhelyi római katolikus temetőben. Meg is örökítették őket.
Hiába a kerítés, az állatok, – ahogy tavaly a pulykák, most pedig a kecskék, – csak át-átszökdösnek a katolikus sírkertbe, hogy ott legelésszenek, a temető látogatói nagy megrökönyödésére és bosszankodására. A legutóbbi kecskejárást nemrégiben az egyik hozzátartozó is megörökítette és a képet a legnagyobb közösségi oldalon közzé is tette.
A temető, mint tudjuk, a csend, a béke és a méltóság helye. Legalábbis elméletben. A gyakorlatban azonban úgy tűnik, hogy itt a túlvilági nyugalmat egy komplett kecskecsapatra zavarja.
A kép közepén egy gondosan feldíszített síremlék látható, körülötte annyi művirággal, mintha egy kisebb virágbolt teljes készletét próbálták volna véglegesen elhelyezni. A sírkő komolyságát azonban kissé nehéz átélni, amikor előtte egy fekete-fehér kecske áll olyan magabiztosan, mintha legalábbis ő lenne a temető gondnoka.
A háttérben egy másik kecske is feltűnik, fekete színben, és meglehetősen elegáns tartással szemléli a környéket. A kép jobb oldalán pedig újabb példány érkezik, mintha éppen ellenőrzésre jött volna: rendben van-e minden sír, megfelelő mennyiségű-e a virág, és nem maradt-e valahol egy kis harapnivaló.
Az egész jelenetben van valami abszurd. Az emberek igyekeznek a sírokat ünnepélyesen feldíszíteni, a kecskék pedig láthatóan úgy gondolják, hogy ez egy kiválóan berendezett szabadtéri büfé. A virágok szépek, a sírkövek komolyak, a hangulat méltóságteljes – egészen addig, amíg valamelyik kecske úgy nem dönt, hogy ideje megkóstolni a dekorációt.
Talán ez az élet nagy tanulsága is: az ember még a temetőben is próbál rendet és méltóságot teremteni. A kecske pedig jön és a maga szükségleteit próbálja kielégíteni.
(A temetőcsősz az állatok gazdáját azok észlelése után fel is kérte, hogy terelje haza az állatait.)