Az 1951-ben a Bethlen Gimnáziumban érettségizett 41 diák közül lett akadémikus, villamosmérnök, rádiós, Pro Urbe-díjas Einstein-kutató tudománytörténész és országgyűlési képviselő–állatorvos is. Tanáraik között volt Németh László és Sipka Sándor is.
Hetvennégy évvel ezelőtt negyvenegyen érettségiztek az akkorra már államosított Bethlen Gábor Gimnáziumban. Közülük ma hárman vettek részt családtagjaikkal és egykori osztálytársaik hozzátartozóival azon az érettségi találkozón, amelyet ezúttal a Kökénydombi Csárdában rendeztek meg. Az egykori nagy létszámú osztály oka az volt, hogy a lánygimnáziumot megszüntették, és a lányosztályt befogadta a Bethlen.
– A Bodzás-parti osztatlan tanyai iskolából kerültem be nővéreim után a Malom utcai Református Iskolába, ahol kitűnően tanultam. Nagy Endre kijött a tanyánkra, és azt tanácsolta édesapámnak, írasson be a vásárhelyi lánygimnáziumba. Pedig nekünk odahaza addig csak két könyvünk volt: a Biblia és a Bogár Imre rémtörténete, de ez utóbbi a mestergerendára volt feltéve. Édesapám hallgatott a szóra. Akkor lettem bethlenes, amikor a háború után a mi iskolánkból előbb kórház, majd tanítóképző lett, s aki nem akart ott maradni, azt átvette a Bethlen. Az, hogy én végül leérettségiztem, és belőlem matematika–fizika szakos tanár lett a JATE-n, tanáraimnak és tanítóimnak köszönhetem, akik támogattak. Már a tanyai iskolában csodálatos tanítóim voltak. A tanító bácsi ősszel kihívott bennünket az iskolaudvarra, és azt mondta, rajzoljuk meg egy ellipszis alakú dísznövénykert alapját. Ez a két fapöcökkel és zsinórral végrehajtott művelet, azaz az ellipszis megrajzolása mély nyomot hagyott bennem – mondta Molnár Margit, az 1951-ben maturáltak egyike, aki 52 évig tanított a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnáziumban. Az osztályát tanította Németh László író, aki még azt is kijárta neki, hogy ingyen kapjon menzát a lánykollégiumban.
– Nagyon vegyes összetételű volt az osztályunk: voltak köztünk orvos- és ügyvédgyerekek, de voltak egyszerű emberek gyermekei is, és soha nem éreztük, hogy bennünket lenéznének. Sőt, segítettek rajtunk. Nagyon összetartó csapat volt a miénk – mondta, megemlítve, hogy közülük szép rádiós karriert futott be a Magyra Rádiónál Szabó (Nikolin) Éva. – Tartjuk a kapcsolatot Sárikával, aki annak idején összetartotta az ifjúságot is. Minden tantárgyban kiváló, lélekben pedig nemes lelkű osztálytársunk volt. Voltak trükkök, diákcsínyek: magára vállalta azt is, amikor harmadikos korunkban kiugráltunk az utcára az iskola ablakán át az érettségi írásbeli alatt, hogy ő tette. Segített mindenkinek. A mai találkozót is ő szervezte.
Az említett Sárika, azaz Szántóné Huszár Sára erősáramú villamosmérnökként vonult nyugdíjba. – A gimnáziumi osztálytársaim végig a barátaim maradtak, míg az egyetemiek szétszóródtak, mindenki ment a maga útján – mondta. – Szívesen emlékezem vissza tanáraink közül Németh Lászlóra, aki rendkívül érdekes ember volt. Például kísérleteket végzett kémiából arról, hogy milyen különbségek vannak a lányok és a fiúk között. Nem adta meg a képleteket, például hogy H₂SO₄, hanem csak annyit mondott, hogy a hidrogénnek ennyi a vegyértéke, a kénnek ennyi – és nekünk kellett összeállítani belőle a kénsavat, vagy amit éppen kellett. Az egyetemi éveim első évében kémiából abból éltem, amit ő tanított. De szívesen emlékszem vissza Sipka Sándorra is, akinek máig emlékezetesek az erkölcsi tanításai, továbbá Szabó Kálmánra, Szabó Imrére és persze Csatári Kálmánra – azaz Csatári bácsira –, aki mindig kellemes színfoltja volt az iskolának, jó humorú emberként vadászatairól mesélt. Bennünket a közös emlékek és főleg a barátság tartanak össze, ezért találkozunk még ennyi idő után is. Korábban 5–10 évenként jöttünk össze, de mivel mostanában minden évben meghal valaki közülünk, már évente találkozunk. Öten maradtunk az osztályból, de ketten már nem tudnak eljönni – mondta Sárika néni.
Illy József, a Pro Urbe-díjas Vásárhelyről elszármazott tudománytörténész, Einstein-kutató ugyan magántanulóként végezte a Bethlent, de ma is nagyra tartja egykori tanárai közül Láng Istvánt.
– Őszintén szólva egy kicsit kívülálló voltam az osztályban, ugyanis nagyon vallásos voltam. Meg voltam kötve a zongorázással is: a gimnázium utolsó két-három évében ez napi négy óra gyakorlást jelentett. Bejártam a Szegedi Konzervatóriumba nemcsak zongoraórákra, hanem zenetörténetre, összhangzattanra és minden másra is – édesapám hatására, aki zenész szeretett volna lenni, s a fiának is ezt a pályát szánta. Pedig engem inkább a műszaki dolgok érdekeltek. A végén magántanuló lettem. Életem legjobb barátja Nagygyörgy Sándor volt, akinek édesapja a Tabáni Református Lelkészi Hivatalt vezette. Vele töltöttem minden szabadidőmet, mert volt egy kis műhelyük, és mehettem vele a Tiszára – már amikor nem zongoráztam. Sanyival azonban az érettségi után valahogy megszakadt a kapcsolat – mesélte Illy József, aki hozzátette: végül nem zenész lett, mint unokatestvére, Antal Imre, aki pályája elején még zongorista volt, később azonban tévésként ismerte és szerette meg az ország.
A tudománytörténész szerint a fiatalság emlékeit az idő megszépíti. Nem felejtette el a helyi „ő”-ző nyelvjárást sem.
– Tízéves koromig a Zrínyi utca 10. szám alatt laktam. Nagyon szerettem ott lenni, pedig csak egy szoba és egy konyha volt. Egyszer, amikor felnőttkoromban visszatértem ide, a ház már le volt rombolva, és parkoló volt a helyén. Hát ez olyan, mintha a fizikában egy fekete lyukba veszett volna az ember. Itt volt valami, ami az életem legszebb korszakát jelentette – és az ma már egyszerűen nincs meg. Igaz, az én koromban egyre több az olyan dolog, ami egykor volt, s mára nincsen meg – fogalmazta meg a hosszú élet egyik tapasztalatát.
Az érettségi találkozó résztvevői alma materüktől megkapták a Bethlen fennállásának 300. évfordulójára rendezett konferencia anyagából készült kötetet.
