Nem, nem csak fiatalkori bűnözők, nem csak gyerekek, akik úgy emlékeznek, akik azt állítják.
Képzeld el, hogy nincs senki melletted. Te gyerek vagy, de nem kapsz enni rendszeresen, nem vagy biztonságban, nincs rendes ruhád és közben mindenki lenéz. Lenéznek és nem hisznek neked. Lenéznek az iskolában mert büdös és szakadt vagy, lenéznek az utcán, mert azt hiszik, bűnöző vagy, lenéznek az intézetben is, mert nem te vagy a legerősebb, a legbesimulóbb, a legalávalóbb. Mert előbb utóbb intézetbe kerülsz. És mert soha nem volt otthonod, nem tudod milyen az. És mert nem volt senki, aki a kezed fogja, nem tudod milyen az, mikor vigyáznak rád. És mert nem volt senki, aki megöleljen, ha bánatos vagy és letörölje a könnyeid, hát megtanultál nem sírni. Mondjuk ezt már csecsemőkorodban megtanultad. Hogy felesleges sírni. Már csak néha van könnycsepp a szemedben, mikor nagyon kínoz az éhség, vagy amikor elborítja az agyad a tehetetlen düh. Mert persze kamaszodsz, és a kilátástalan és bizonytalan életedre ráépülnek az ebből adódó kilátástalanságok és bizonytalanságok. Egyszerre érzed magadban minden addigi ütés nyomát és minden kibaszott karcolást a lelkeden. Egy idő után látod ezeket a saját arcodon.
Bekerülsz egy helyre, ahol sok az idegen. Sok az új fény, az új szag. Nem tudod, hogy meddig kell itt maradnod. Hogy érted jön-e valaki a családodból. Mert bár nem szerettek, de mégiscsak a családod. Sokszor megvertek, de mégiscsak a családod. Sokszor láttad őket úgy, hogy neked volt kínos, de mégiscsak a családod. Itt pedig minden idegen, minden új, és minden túl éles.
Gyűlölöd azt, hogy itt kell lenned, de félsz attól, hogy esetleg egy új helyre kell menned. Körülötted sűrűn cserélődnek a felnőttek, akik egy része szeretettel fordul feléd, de te már nem tudsz bízni senkiben. Azzal vagy a legszemetebb, aki a legjobb hozzád. Nem akarod, hogy így legyen, de mindig így lesz. És mivel tőled még soha senki nem kért bocsánatot, te sem tudod hogyan kell.
A gyerekek is cserélődnek, újak jönnek, régiek mennek más intézménybe vagy nevelőszülőkhöz. Egy-egy szerencsésebb jó családhoz kerül. Mindig megígérik, hogy majd tartjátok a kapcsolatot és SOHA nem történik meg.
Magányos vagy, miközben soha nem lehetsz egyedül. Mindig van körülötted valaki.
Van, akivel nagyon egy húron pendülsz, mert ő is pont ugyanazon ment át, amin te. Ugyanazon a rengeteg szaron. De amikor azt hiszed, hogy ez egy életre szóló barátság, kiderül, hogy képes elárulni egy cipőért. Egy nyomorult pár cipőért.
És akkor jön egy felnőtt, aki elhiteti veled, hogy fontos vagy. Hogy te, akit eddig mindig mindenki eldobott, mint egy taknyos papír zsebkendőt, értékes vagy. Hogy van remény, hogy neked is jó életed legyen. Hogy végre valaki lehet a pótapád. Csak éppen időnként meg kell tenned dolgokat. Amelyek kellemetlenek, de hol van ez az eddigi kínokhoz képest. Beáldozod magad. A tested. Az érzéseidet eltemeted. Azt is mennyire utálod magad. Ez az ára. Mindennek ára van. Ezt tanultad meg legkorábban.
Persze vannak dolgok, amik már annyira feszítenek, hogy el kell mondanod valakinek. Nem is magad miatt, hanem csak sajnálod a kicsiket, akik nemrég jöttek, és pontosan tudod, hogy amikor A Felnőtt behívja őket az irodájába, hogyan kezdődik. És hogyan folytatódik.