Az alábbiakban Szabó Ágnes, Lelkes István egykori társszerzőjének személyes megemlékezését közöljük Hódmezővásárhely nemrégiben elhunyt díszpolgáráról.
„Ballag a festő az úton, alföldi táj sárgálló katlanában, még szerencse, hogy a láthatáron ott kéklik a folyót szegélyező ártéri erdő, mutatván, hogy amott már vége a szenvedésnek”
Már vége a szenvedésnek!
Szegényebb lett a világ, s szegényebb lettem én is…az utolsó múzsa.
Csak egy hír maradt, -hogy meghalt, s néhány fekete és kék szívecske a megszokott részvét szavak után.
A pompázó tavaszi táj egyszerre megszűnt létezni. Elfogytak a színek! Mint egy kifakult Van Gogh kép az utolsó évekből. Nem maradt más rajta, csak az eget kétségbeesetten kaparászó megcsonkított fa, elmosódott háttér előtt.
Eltűnt a kékség is, -ahogyan szemedből az élet. És elfogyott a szó is, -már csak értelmezhetetlen motyogás maradt.
Vajon nem így járok majd én is?
Hiszen Te tanítottál meg írni: -mindig legyen a közeledben papír és íróeszköz, még éjjel is! Mert ha egy gondolat rád talál, azonnal papírra kell vetni különben elillan, elszáll! Szigorú mester voltál, talán önmagaddal a legszigorúbb. Mert félre tudtál tenni mindent, ha az ihlet rád talált. Mindegy hol voltál, s mindegy, hogy minek kellett volna megfelelned.
Én nem voltam jó tanítvány. A hétköznapok ismétlődő feladatai kiraboltak. Elvették tőlem az incselkedő ihletet, s a történet pedig bent rekedt. Mint egy kényszeres tettem a dolgom, s ritkán engedtem be a szavak és az írás frissítő örömét.
De most félretettem mindent, hogy írjak! Végre engedelmeskedtem, mert gondolataim szüntelen ott keringenek körülötted.
Te tanítottál meg a mondatokat elkezdeni, majd a szavakat egymásra fűzni, hogy szárnyaljanak, mint a madár!
Te tanítottál meg a madarakat is szeretni, s ha nem ismertem fel őket, Te megszólaltál a madarak nyelvén. Sokféle nyelven beszéltél!
Ismerted a fákat a vizeket a rétet az erdőt annak minden élőlényével. Majd lefestetted őket.
„Ha mindaz, ami ott reszket körül, nem volna misztérium, nem is volna érdemes leütni érte a három lábú állványt, s mohó ecsettel habzsolni minden gyönyörűségét” – írtad egy közösen alkotott könyvünkben, amit a festőóriás Van Goghnak szenteltünk. Mert ő volt a példa: ahogyan festett, ahogyan írt, s úgy tette mindezt, ahogyan a végtelen nagy valóság létezik.
Folyton tanítottál, hisz mindenki a tanítványod volt! Tanítottad a karácsonyt a vallás misztériumát, tanítottad a tudományt. Ismerted a csillagokat és a Szent-Iván éj történetét. Verset írtál a zenére és a versre zenét. Mert mindig alkottál! Még akkor is valami magasat építettél és freskókat festettél, amikor utoljára láttalak. De szavaid, már csak az ajkak mozgása jelezte.
Ez volt az utolsó kép rólad, mely elkísért a húsvéti ünnepek utolsó percéig. Mert meghagytad nekünk a húsvét örömét, a feltámadás öröm ünnepét.
A köszönet kevés, de nincs alkalmasabb szó. Talán a hála! Hálás vagyok, hogy ismerhettelek, hogy életünk és a családunk része voltál István!
„Megáll akkor a festő, s a nagy tájat lassan körbe pásztázza. Szemei, mint maga a távoli ég, s az a nyugalom is lakik bennük”
Nyugodj békében!
Szabó Ágnes a Hódolat Vincent van Goghnak születésének 150. évfordulóján – Képek és írások.(Magánkiadás 2003) és a Karácsony, babaház – Versek, képek, elbeszélések. (Magánkiadás 2006) című kiadványokban volt Lelkes István társszerzője.