Hódmezővásárhelyen járt Gáspárik Attila, színész, színházi szakember, egyetemi tanár, volt rektor és médiaszabályozó. A Németh László Városi Könyvtárban Vass Ramóna, a Médiacentrum munkatársa beszélgetett vele a kisebbségi létről, a magyar és román médiaviszonyokról, a kettős állampolgárságról, valamint arról, létezik-e két magyar kultúra. A beszélgetés végére még egy helyi színház ötlete is az asztalra került.
Az erdélyi származású Gáspárik Attila rendkívül sokoldalú személyiség, amint az a beszélgetés elején rögtön kiderült: színészként végzett, dolgozott egyetemi tanárként, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora volt, majd a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházat is vezette, ahol két társulat – egy magyar és egy román nyelvű – működött a kezei alatt. A médiaszabályozásban is tevékenykedett, a román Országos Audiovizuális Tanács (a magyar ORTT megfelelője) alelnökeként, emellett neveléstudománnyal is foglalkozott, amelyből még doktori címet is szerzett.
Hogy mennyire gyakorlatias személyiség, azt az is mutatja, hogy bemutatásához hozzáfűzte: középiskolai tanulmányait fémforgácsoló szakon végezte. A Vass Ramónával folytatott beszélgetés során szó esett a rendszerváltás időszakáról, ahogyan ő megélte, az akkori az egzisztenciális nehézségekről, és arról, hogyan lett a színészből szinte véletlenül egyetemi tanár – persze később elvégezte a tanár szakot is, „hogy tudja is, hogyan kell tanítani”.
A kisebbségi lét kapcsán megjegyezte: ők kicsi koruktól azt hallgatták, azt tanulták, hogy „kétszer jobbnak kell lennünk, mint a románok, hogy érvényesüljünk.” A rendszerváltás után, még fiatalon cikkeket kezdett írni újságokba. „Ha valamit nem tudtam megírni – mondta -, akkor kabarét csináltam belőle.” Romániában ő honosította meg a közéleti kabaré műfaját, példaképe Hofi Géza volt. Tanított, televíziózott, és közben színházban is dolgozott, párhuzamosan több területen.
Az egyetemi oktatásban saját módszertant dolgozott ki. Doktori munkájának alapgondolata: „A katedra is színpad.” Meggyőződése, hogy a pedagógusok színészi eszközökkel hatékonyabban tudják átadni a tudást. Hanghasználat, artikuláció, valódi jelenlét, szemkontaktus – sőt, még a szájhigiénia fontosságát is kiemelte. „Nézzünk bele a másik szemébe” – mondta. Azt szerette volna, ha ez a szemlélet beépül a pedagógusképzésbe, igaz, ez végül nem valósult meg pontosan az elképzelése szerint.
Gáspárik sokszor váltott munkahelyet, amit azzal indokolt, hogy „válságmenedzserként” érzi jól magát: megoldja az égető problémákat, aztán új kihívást keres. Ilyen volt az az eset is, amikor Románia uniós csatlakozása előtt az Európai Unió a médiaszabadság hiányosságai miatt bírálta az országot. „Nem akarták felvenni Romániát” – idézte fel. Elmondása szerint ő maga is részt vett azokban a szabályozási folyamatokban, amelyek végül lehetővé tették a csatlakozást.
Hogy más-e a magyar és az erdélyi, vagy épp a román színház? Gáspárik szerint a különbség inkább városról városra, színházról színházra érzékelhető, nem országhatárok vagy nyelvi határok mentén. Kiemelte, hogy a magyar nemzet kialakulásában a színház meghatározó szerepet játszott, hiszen „a nyelv gyakorlásának terepe”, ami a kisebbségi közegben különösen identitásképző erő.
A magyarországi magyarokban gyakran az a kép él, hogy az erdélyi magyarok, a székelyek őrzik leginkább a hagyományokat. Gáspárik szerint azonban ez csalóka, mert általában nem tudatos kulturális döntés áll mögötte, hanem egyszerű szükségszerűség. „Van, ahol azért őrzik a viseletet, mert nincs más ruhájuk” – jegyezte meg viccesen.
A beszélgetés során szó esett a kettős állampolgárságról is, amellyel Gáspárik nem tud azonosulni: „Ahol fizetem az adót, ott van jogom beleszólni” – jelentette ki.
A beszélgetés címében is szereplő kérdésre, hogy létezik-e két magyar kultúra, így válaszolt:
Fentről nézve a magyar kultúra egységes. Ha lejövünk, látjuk, hogy nagyon sok van.
A cél pedig az, hogy ne szétválasszuk ezeket, hanem párbeszédet teremtsünk közöttük. Ennek szellemében pedig hamarosan létrejöhet egy együttműködés a Szegedi Tudományegyetemmel, amellyel Gáspárik a legendás JATE Színpad újraindításáról, és az egyetemi színjátszó mozgalom megerősítéséről tárgyal.
A közönség figyelmét különösen megragadta egy helyi felvetés: mi lenne, ha Hódmezővásárhelynek saját színháza lenne, saját társulattal? Gáspárik elképzelése szerint ez akár a Szegedi Nemzeti Színház együttműködésével, kihelyezett tagozatként is működhetne.
A beszélgetés végén a közönség egy gasztronómiai eszmecserébe kapcsolódott be magyar és román ízekről, közös hagyományokról, különbségekről és hasonlóságokról. Az est végén nem az maradt a levegőben, hogy kettévágható-e a magyar kultúra, hanem az, hogy mennyire összetett – és hogy a párbeszéd, ha valóban megtörténik, talán fontosabb, mint bármilyen címke.