A kormánypárti média még bizonytalankodik, hogyan is értékelje a több százezres tömeget, akik összegyűltek szombaton, június 25-én Budapesten, a Büszkeség menetén.
Az ellenzéki média, és a világsajtó is kellő részletességgel beszámolt mindenről, értékelték a tömeg nagyságát, az Orbáni mondatokat és a kormány keménykedését a Pride-al kapcsolatban, amelyek – vélhetően – felhajtó erői voltak a tegnapi eseményeknek.
Nekem fontos volt mindig is a Pride, nem csak azért, mert izgalmasnak tartom, a színes, boldog embereket, hanem azért is, mert sok meleg barátom van, akiket végtelenül sajnálok azért, mert nem élhetik meg a szerelmet szabadon. És itt nem a szabadosságra gondolok. Hanem hogy ha a vasúti pályaudvaron leszáll a vonatról, és hosszú idő után meglátod, nem ölelheted és csókolhatod meg a párod úgy, ahogyan akarod. Vagy nem sétálhatsz vele az utcán csak úgy, kézenfogva. Vagy nem köthetsz házasságot, ország-világ előtt kinyilvánítva, hogy mellette döntöttél.
Annyira azonban mégsem volt soha fontos a Pride, hogy vegyem a fáradtságot, és elutazzak a menetre. Lélekben voltam csak ott.
Most viszont, a 2025-ös Büszkeség menete többről szólt, mint a melegek melletti kiállás. A mostani Pride sokkal inkább szólt arról, hogy van, amit nem tehetnek meg. Nem lehet áldozattá tenni egy közösséget, egy kisebbséget. Nem tehetik meg, hogy a hajléktalanok, a cigányok, Soros, Brüsszel, Márki-Zay után most a meleg legyenek azok, akiket gyűlölni kell.
Amúgyis elegem van abból, hogy valakit mindig gyűlölni kell.
Amikor elindultunk férjemmel és barátnőmmel/kolléganőmmel sok volt bennünk a kíváncsiság, és bár nem beszéltünk róla túl sokat, az aggodalom is ott volt. Mert a kormánypárt kiszervezte az agressziót, és a szélsőjobbosok azért bebizonyították párszor, hogy mennyit képesek rombolni.
Meglepett, hogy ennyire elfogytak. és meglepett, hogy többüket külföldről kellett importálniuk. A nemzeti mindentis védők közül ugyanis többen nem tudtak magyarul.
Felesleges volt azonban erre figyelni ott, akkor, a tömegből.
Mert amire viszont nagyon kellett, az a rengeteg jó ember. A kislány, aki apukája nyakában ült és „ki kér matricát?” kérdést kiabálva osztogatta a szivárványszínű szivecskéket. A középkorú nőre, aki mankóval kezében sántikált, de ott akart lenni. A két idősebb férfira, akik közül egyikük azt a táblát tartotta, amin a következő felirat volt: „Családi állapot? Nyugat-Európában: házas. Itthon: egyedülálló.” És az itthon szó körül kérdőjelek. Mert valóban otthon-e az, ahol hazudnod kell önmagadról, hogy elfogadjanak.
És láttam a rengeteg, boldog, önfeledt, udvarias embert, a kézfogásokat, a csókokat, a mosolyokoat, a viccesebbnél viccesebb molinókat, amelyek közül számtalan megmosolyogtatott. És több meghatott.
És hát van abban valami nagyon ironikus, hogy Magyarországon a több évtizede gyűlölködéssel hergelő kormányt éppen a melegek elleni felvonulás reccsenti meg. Ez azért a sors nagyon kedves, finom iróniája.
Akkora volt a tömeg, hogy az amúgy 20 perc sétányira lévő helyszínt 2,5 óra alatt értük el. Akkora volt a tömeg, hogy mi, akik a menet vége felé (utánunk már csak pár ezer ember vonult) lemaradtunk a beszédekről. És akkora volt a tömeg, hogy a legutolsó kivetítőt alig láttuk és a hangok is csak foszlányokban jutottak el hozzánk. Mégsem maradtunk le a nagy élményről. A szabadság, a normalitás, a szeretet, a jókedv és a közösség, a nagyon nagy közösség élményéről.
Elképesztően felemelő volt, hogy a házak ablakaiból integettek az emberek, ilyenkor a tömeg spontán ovációban tört ki. Hogy mindenki türelmesen álldogált mintegy két órát, amíg el tudott indulni a tömeggel. Hogy tényleg mindenki kedves volt, ha bárki véletlenül letaposta a cipőd sarkát vagy hozzádért, rögtön elnézést kért. Hogy körülötted rengeteg fiatal és család és középkorú és idős volt, akik mind ugyanazt gondolták abban a pillanatban.
Ha valaki ebben a tegnapi napban csak az LMBTQ+-t látja, téved. Tegnap megmutattuk, több százezren megmutattuk, hogy az empátia, a szólasszabadság, az önkifejezés, a szerelem és a szabadság annyira fontos, hogy azt még egy kormány sem tilthatja be.
És akkor jöjjön a fotó, ami számomra mindent elmond a tegnapi napról: