Háromszáz évnyi vásárhelyi csárdatörténetről írt könyvet Benkő B. László. A vásárhelyi szerzőnek ez lesz a hetedik, gasztronómiával foglalkozó kötete – ha sikerül a kiadásához elegendő előfizetőt összegyűjtenie.
Az első vásárhelyi csárdákat a török kor, majd az 1700-as évek első két évtizedének zavaros esztendői után alapították és működtették az egykori csárdatulajdonosok a város kül- és belterületén. E vendéglátóhelyek létrejötte a korabeli rossz útviszonyokkal, a vásárhelyi kiváltságokkal és a piac vonzásával magyarázható. Az alföldi utakat – melyeknek híresen rossz volt a hírük – nyáron a hatalmas por, csapadékos időben pedig a rettenetes sár jellemezte. Ha nagy eső esett, még a negyedéves vásárok is elmaradtak, mert egyszerűen nem lehetett közlekedni az utakon. Mindaddig ez volt a helyzet, amíg az 1860-as években ki nem épült a Fiume–Nagyvárad vasútvonal…
– A Csárdák, vendégfogadók világa… című könyvem 230 oldalas lesz, sok, ismerősöktől és a városi közgyűjteményekből összegyűjtött fényképpel illusztrálva. Bekerülnek továbbá B. Kovács Márta az egykori csárdákról készült képei is. A kötetben több mint 40 olyan csárdáról lehet olvasni, amelyről bővebb adat áll rendelkezésre a helyi levéltárban vagy a könyvtár helyismereti gyűjteményében. A kötet írásakor korabeli folyóiratok tudósításait és visszaemlékezéseket is felhasználtam forrásként – mondta a szerző. – Vannak benne különlegességek is, olyan csárdák, amelyekről már szinte a helyi történésztársadalom sem tud, mint például a Tisza közeli Hámszárító csárda vagy a Körtvélyesi csárda, ahol az 1930-as évek végén még filmet is forgattak – árulta el Benkő László.
A szerző hozzátette: nemcsak a város külterületén, hanem belterületén is álltak csárdák, melyek egy részét még a Vásárhely földesurai, a Károlyiak emeltek. Hiába építették azokat eredetileg a város szélére, Vásárhely mindig túlnőtt rajtuk. Ilyen volt a Szarvas vendégfogadó, a Bika, a Vörös Ökör vagy a Hajda, mely helyére később a Majolikagyár épült.
– Ezek jó része később elvesztette eredeti funkcióját: volt, amelyikbe patika költözött, másikból iskola lett, míg egy harmadikból szállodát alakítottak ki. A könyvemben a kezdetektől a 2000-es évekig követem a csárdák történetét. Aranykoruk a 18–19. századra esett, majd az 1980–1990-es években nosztalgiából újra létesítettek ilyen épületeket – mondta. Hozzátette: a csárdák létesítését az utazók vendéglátása mellett az is ösztönözte, hogy ezek előbb katonai pontok voltak, majd megjelent a korabeli királyi postaszolgálat is. Az üzeneteket szállító lovas futárok ezekben álltak meg pihenni, enni-inni, és főként lovat váltani, hogy a vitt üzenet minél előbb célba érjen. és persze az utazók is ide tértek be pihenni, de főleg italozni
– A legenda szerint az 1848-as pesti forradalom hírét is egy ilyen lovasfutár hozta Vásárhelyre. A lovas betért a város széli egyetlen kivilágított épületbe, a mai Bandula helyén állt Vörös Ökörbe. A ló azonban a fény miatt megijedt, a futár pedig leesett róla. Annyit még el tudott mondani, hogy Pesten kitört a forradalom, de ezután az ápoldába vitték, mert a bukás során kissé összetörte magát.
Benkő B. László kutatásai azt is feltárták, hogy a vásárosok – immár hazafelé tartva – ezekben a csárdákban itták el az eladott jószágból származó bevétel egy részét. A csárdákhoz és fogadókhoz számos, főként Rózsa Sándorhoz kötődő történet is kapcsolódik – ezek jó részéről azonban réges-rég kiderült, hogy csupán legendák. A könyv előjegyezhető a benko.mvh@gmail.com e-mail címen.