Interaktív gyerekfoglalkozások, egy izgalmas korabeli kiállítás és egy elgondolkodtató történelmi előadás várta október 23-án a Kossuth térre látogatókat, a Kossuth Kifli Kávézó melletti rendezvényen. A rendhagyó eseményt Sipos Róbert hagyományőrző szervezte, aki a Retró Múzeum és Galli Kálmán magángyűjtő relikviáiból állított össze különleges tárlatot az 1956-os forradalom emlékére. A program célja az volt, hogy a fiatalabb generációk is kézzelfogható módon találkozhassanak a magyar történelem egyik legmeghatározóbb korszakával.
A szervezőt is meglepte, mennyien voltak kíváncsiak csütörtökön délután a rendhagyó kiállításra. Sipos Róbert hagyományőrző tárlatvezetést is tartott, ő mutatott be Mária néninek, aki egyike azon keveseknek, akik gyermekként élték át a forradalom napjait Vásárhelyen. Elmesélte, hogyan emlékszik a felnőttek rettegésére, az Ady Endre utcai házuk előtti orosz tankokra, és arra, ahogy a család a redőnyök mögé bújva hallgatta a dübörgést. „Nem értettük, mi történik, csak azt láttuk, hogy a felnőttek félnek. Az ember ezt gyerekként is megérzi” – mondta. Elmesélte, milyen élesen emlékszik még a bíróság épületét őrző orosz kiskatona usánkáján a vörös csillagra, hogy évtizedekkel később, pécsi munkatársai között találkozott olyanokkal, akik egyetemistaként Budapesten élték át a bizonyos október 23-at.
A rendezvényen Vincze Gábor történész tartott előadást, amelyben arra kereste a választ, miért éppen október 23-án tört ki a forradalom. Mint mondta, több ok is közrejátszott, és „soha nem lehet tudni, melyik csepp az, amelyik túlcsordítja a poharat.” A történész visszavezette a folyamatokat 1953 tavaszáig, Sztálin haláláig, amikor megkezdődtek a politikai enyhülés jelei, és Nagy Imre hatalomra kerülésével elindult az „új szakasz” programja. Bár ez Moszkva jóváhagyásával történt, sokan reményt láttak benne a magyar társadalom felszabadulására.
Vincze Gábor részletesen beszélt a korabeli politikai helyzetről, a párton belüli ellentétekről, és arról, hogyan vált Nagy Imre a reformkommunisták jelképévé. Kiemelte, hogy 1956 őszére minden adott volt a forradalomhoz: a párt élén káosz, a hadseregben anarchia, az ÁVH átszervezve és mindehhez jött a fiatal értelmiség egyre hangosabb követelése a változásra.
A vidéki városok általában 24–25-én értesültek a pesti eseményekről, de a hírek gyorsan terjedtek – különösen az egyetemistáknak és a vasutasoknak köszönhetően.
A történész felidézte a vásárhelyi események ellentmondásait is: a régi tanácsi apparátus a helyén maradt, terv volt a tisztogatásra, de ez nem valósult meg. „Itt már akkor is bonyolultabb volt a helyzet” – idézi fel a történész. Hódmezővásárhely 1948-ban megyeközpont lett, a tanácsi apparátus tagjai viszont „gyüttmöntek” voltak, őket le akarták váltani a vásárhelyiek. „Az nem baj, hogy ugyanolyan kommunista, de legalább a mi kölykünk” – idézte mosolyogva a korabeli gondolkodást Vincze, aki elmondta, hogy a forradalmi bizottságokba a kommunisták igyekeztek besunnyogni, egyrészt hogy tudják mi történik, másrészt, hogy át tudják majd venni az irányítást. „Bár megfigyelhető volt egyfajta öntisztulás, és ha nyer a forradalom, egészen biztos, hogy a forradalmi bizottságok átveszik a tanácsok helyét” – véli Vincze.
Szó esett arról is, hogyan próbálták a magyar vidéki városok segíteni Budapestet, amikor kitört a harc: teherautók ezrei vitték az élelmet a fővárosba, és a vidék-főváros ellentétnek nyoma sem volt. November elejére azonban újra bevonultak a szovjet csapatok, és a forradalom elbukott.
Hódmezővásárhely szerencsés volt abból a szempontból, hogy az ’56-os eseményekhez köthetően csupán egy haláleset történt, ellentétben más vidéki településsel. Igaz, ebben szerepe lehet annak is, hogy bár megyeszékhely volt a város, az államvédelmi hatóságok megyei szervezetei Szegeden működtek. Itt december 10-én halt meg egy ember, egy nagygyűlésen, ahol a pufajkásoknak tömegoszlató lövéseket kellett leadniuk, azaz a levegőbe kellett volna lőniük. Egyikük azonban közvetlen közelről hasba lőtte Gáncsi Lászlót. Hogy miért lőtte le saját munkatársát ez az ember, soha nem derült ki, nem kapott büntetést sem.
Vincze szerint túl sok vér folyt ’56-ban, azonban nem volt hiábavaló az áldozat: „Ezek az emberek a vérükkel mosták tisztára Magyarországot” – fogalmazott és emlékeztetett mindenkit arra, hogy a második világháború után az országra mindenki a Hitlert támogató utolsó csatlósként tekintett, ’56 után azonban világ a szabadság népeként tartotta számon a magyarokat.