Első pillantásra egy megrongált, szétszerelt kerékpárt látunk. Második pillantásra azonban világossá válik, hogy az Andrássy úti kerékpártárolóban felejtett mű valójában nem a kerékpárról szól, hanem arról, ami már nincs ott. A cím nélküli installáció a hiány, a veszteség és az elmúlás kortárs allegóriájaként jelent meg a vásárhelyi belváros terében.
Az alkotás központi eleme egy ezüstszínű váz, amelyet a közönséges kerékpártároló fémcsöveihez rögzítettek. A kerékpár legfontosabb alkatrészei – a kerekek – hiányoznak, s ezzel az objektum elveszíti eredeti funkcióját. Többé nem közlekedési eszköz, hanem önmaga emlékműve. A művész itt a ready-made hagyományához nyúl vissza: a hétköznapi tárgyat kiemeli eredeti környezetéből, majd új jelentéssel ruházza fel.
A kompozíció különösen erős vizuális feszültséget teremt. A megmaradt váz még mindig előrehaladást, mozgást sugallna, miközben a hiányzó kerekek a teljes mozdulatlanság állapotába kényszerítik. Ez a kettősség a modern ember létélményét idézi: minden adott a haladáshoz, mégis valami lényeges hiányzik.
A helyszínválasztás sem véletlen. A szürke betonfelületek, a rideg fémszerkezetek és az esőtől nedves környezet a posztindusztriális városi lét sivárságát hangsúlyozzák. A háttérben látható működő kerékpárok mintegy ellenpontként szolgálnak: míg azok a mindennapi élet részei, a középpontba helyezett objektum már kilépett a használat világából, és az elmélkedés tárgyává vált.
Külön figyelmet érdemel a lánc, amely ernyedten, szinte reménytelenül húzódik a föld felé. Ez az emberi kapcsolatok metaforájaként is értelmezhető: a rendszer még létezik, az elemek még összekapcsolódnak, de a hajtás, az energiaátadás lehetősége megszűnt. A nyereg és a kormány jelenléte tovább fokozza a drámát. A vezetés és az irányítás eszközei megmaradtak, de nincs már mit irányítani.
A mű legnagyobb erénye éppen az, hogy nem akar szép lenni. Nem esztétizálja a pusztulást, hanem nyersen mutatja fel azt. A hiányzó alkatrészek helyén tátongó üresség fontosabb vizuális elem, mint maga a megmaradt szerkezet. Ezáltal az alkotás a kortárs művészet egyik alapvető kérdését teszi fel: vajon egy tárgy identitását az határozza meg, ami jelen van, vagy inkább az, ami eltűnt belőle?
A „Kerék nélküli kerékpár” így a városi lét egyik legőszintébb emlékművévé válik. Egyszerre szól a mulandóságról, a fogyasztói társadalom tárgyainak sérülékenységéről és az ember örök törekvéséről, hogy a veszteségben is jelentést találjon. A mű csendes, mégis megrendítő jelenléttel uralja a teret, és arra készteti a szemlélőt, hogy elgondolkodjon: mi marad belőlünk, amikor a „kerekek” egyszer eltűnnek az életünkből.