Vegyen velünk lendületet! 970×250 -3

A változás elkezdődött – együtt a “nemzet főterén”

Szép kora nyárias nap, mint a többi, olyan lehetett volna április 6-a. Mégsem ezzel lehet a legjobban jellemezni a szombatot, amikor a nemzet főterén Magyar Péter hívására összegyűltek az egész országból fiatalok és idősek, öltönyös férfiak és haspólós lányok, egyedülállók és gyereküket a nyakukban cipelők, jólfésültek és rasztafrizurások, hogy új reményt adjanak az országnak. Szubjektív beszámoló egy demonstrációról, ahol megszűnt a jobb- és a baloldal.

A családommal megyek a Talpra, magyarok! budapesti tüntetésére – nem éppen a legegyszerűbb eljutást, hanem a tömegközlekedést választva. Már a szegedi vasútállomáson érezhető valami izgatottság a levegőben, a szombati naphoz képest feltűnően sokan igyekeznek a fővárosba induló vonathoz. Bár ülőhelyet éppen találunk, szó szerint minden fülke teli van – és mint az utazás alatti beszélgetésekből kiderül, az emberek jó része Magyar Péter hívó szavára indult útnak. 

Ami már a vonaton is látszik, a Nyugatinál, a Deák tér felé induló metróra várva annál hatványozottabban: az öt percenként megálló és tovasuhanó járműre épphogy csak felférünk. Egy kedves középkorú hölgy mosolyogva adja át két fiunknak a helyet, “Csak hadd üljenek a gyerekek egymás mellé!”- megjegyzés kíséretében. A tömeget követve érünk aztán mi is a Deák térre, az aluljáróban még egy halvány kétséggel, jó felé megyünk-e, hiszen a fővárosban kevésbé vagyunk járatosak, de a napfényre feljutva nem kell sokat találgatni: rengetegen várakoznak a Városháza park – Károly körút – Madách tér háromszögében.

Már akkor érezhető, hogy “valami van a levegőben” – ezúttal tényleg nagyon sokan vannak. Odaállunk az egyre dagadó menet szélére mi is. Amerre csak nézünk, emberek és magyar zászlók, címeresek és címer nélküliek, kis papírzászlók és hatalmas lobogók, helységnévtáblák mindenütt. Igyekezünk a tömeget megkerülve előrébb jutni, hogy halljunk valamit. “Akkor induljon el a Nemzet menete a nemzet főterére” – szól a hangosbemondó, és közben az jár a fejemben, mennyire lejáratódott az elmúlt 14 évben ez a szó, “nemzeti”.  Milyen fura, hogy most mégsem zavar, hogy “nemzeti” meneten veszek részt, bár a jelzős szerkezetnél még mindig jobban hangzik a fülemnek a birtokos, így: a “nemzet menete.”

Próbálom felmérni már itt az elején, mennyien lehetünk, de csak tömeget látok mindenütt – lehetetlen felbecsülni, hányan vagyunk. Sikerül hallótávolságon belülre kerülni Nagy Ervin platós kocsijától, ahonnan nemcsak zene szól, de a színész hangosbeszélőn is átadja a tömegnek a skandálnivalót.  “Nincs jobb, nincs bal, csak magyar!”, “Mi vagyunk a változás!”, “Nem félünk!”- kiabáljuk mi is a többiekkel. Körben a magas házak ablakaiból, erkélyekről sokan odaintegetnek, kiabálják: “Hajrá, Péter, hajrá!”, mire a tömegből jönnek is a viszontválaszok: “Gyertek velünk, gyertek velünk!” A leghangosabban egy idős urat köszönt a tömeg, aki az egyik lakás emeleti balkonjáról fejezi ki egyértelmű gesztusokkal: velünk van.

Ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy életemben nem voltam még ekkora demonstráción, az emberáradat morajlása, a fel- felhangzó skandálás zsigeri szinten égeti belém a tömeg érzetét. Egyszer csak pár méterre előttünk újságírókat pillantok meg, kamerával állnak, figyelik, kit kérdezhetnének a sokaságból. Létrejön a szemkontaktus, kiszúrtak minket. Jön a felismerés, ezek a 444-es srácok, nem is akárki, hanem Kaufmann Balázs, az első, aki megírta a kegyelmi botrányt kirobbantó ügyet. Ilyen véletlen nincs, gondolom, miközben mellettem a férjemre szegezik a kamerát, és arról kérdezik, mit vár Magyar Pétertől. “Gratulálok ahhoz, amit csinálsz, amit csináltok, Balázs!” – szólok oda neki még, mielőtt továbbmegyünk, láthatóan jólesik neki.

A menet végig nyugodt, fegyelmezett, nincsenek szélsőséges hangok, annál durvábbat, hogy “Mocskos Fidesz!”, nem hallok, és nem is ez az, amit  a legtovább skandálnak az emberek. A Kossuth tér közelébe érve választani kell, jobbra vagy balra, mert leszűkül a placc, balra indulunk a szorosan egymás mellett lépdelő embertömeg egyik részével, most már nagyon lassan. Egyszer csak előttünk morajlás, észreveszem, hogy csak pár méterre tőlünk tart Magyar Péter a Kossuth tér felé, kameráktól és testőröktől övezve. Bevillan, hogy kicsit olyan, mintha Orbánt kísérnék, de mégsem, túl közel van az emberekhez, a sokaság része ő is…

Bejutunk nagy nehezen a “nemzet főterére”, amely odaérkezésünkkor már tele van, pedig a menet elején voltunk. Pár perc után a moderátor a színpadról bemondja, a demonstrálók vége még a Bajcsy-Zsilinszky útnál van, mire hangos örömrivalgás hullámzik végig a téren. Hihetetlenül sokan vagyunk, a tömeg az egyén nézőpontjából beláthatatlan. Felállunk egy alacsony falra, a látvány innen egészen döbbenetes, mindenhol emberek, és rengeteg magyar zászló, szerte mindenütt.

A hatalmas kivetítőn egy olasz maffiafilm részleteit vágták össze magyar politikusokról, köztük Orbánról és Gyurcsányról készült régebbi felvételekkel, nem nehéz érteni a célzást, a tömeg reagál, zúg, pfujoz. Majd kezdődnek a beszédek, de előtte még külföldre kivándorolt magyarok üzeneteit olvassák fel, és Bálint András színművész szájából messzire hangzik a “Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország” – kezdetű Radnóti vers. Aztán egyszerre lelkesítő és elszomorító gondolatokat hallhatunk egy Svájcból csak a tüntetés kedvéért hazajött magyartól, mielőtt Nagy Ervin a színpadon állva minden zenei kíséret nélkül énekli el a Neked írom a dalt című LGT-számot, amibe spontán bekapcsolódik a tömegből mindenki, aki valamennyire is tudja a szöveget. De itt van a méltán világhíres Rost Andrea operaénekes is, akiből –  mielőtt elénekelné a Never walk alone című dalt – az embertömegen végigtekintve még kibukik a mondat: “Ez a tömeg legalább harmincszor megtöltené Metropolitant!” Később utánanézek: az említett new yorki operaház nézőtere 3800 fős…

Profin szervezett minden, ahogy azt már Magyar március 15-i rendezvényén is láthattuk, profi, de mégis emberi, tehát nem tökéletes. Az az érzésem, hogy nem egy nekem készült műsort kapok, hanem itt “a műsor” része vagyok én is, ahogy mindenki, ez az egész színes sokaság: az öltönyös fiatal férfitől az előttem álló narancsszínhajú lányig, a mellettem időnként a párkányra le-leülő Miskolcról ideutazott idős bácsitól a párja derekát átfogó, teljesen átlagos kinézetű srácig, a Down-kóros fiútól a kigyúrt testű, az öklét újra meg újra a magasba lendítő, más környezetbe első látásra jobban illő férfiig. Megtörtént a nemzetegyesítés, gondolom, itt aztán mindenféle világnézetű ember van, konzervatívtól a “libsi”-ig, kereszténytől az ateistáig, a tegnap még fideszestől az örökös ellenzékiig nagyon vegyes a sokaság. A különbségek most lényegtelenné válnak, szublimálódnak, itt megszűnik a szekértábor-logika, csak egy a cél: összetartani a nemzeti minimum mentén, és együtt visszatolni Magyarországot Európa térképére. 

Óriási tapsot kap a színpadon szónokló református lelkész, aki végre bocsánatot kér a bicskei áldozatoktól – mert nem, nem felejtik az ő ügyüket sem -, majd jön a főszereplő, farmerben, sportcipőben és fehér ingben. Kissé gyakorlatlanul, de őszintén és tiszta szívvel beszél Magyar Péter, sok olyat mond, amit ő vagy mások elmondtak már, mégis hiteles ez a NER-ből kiugrott, és a NER propagandahadjárata által most gőzerővel támadott ember – talán épp attól, hogy már megégette magát, belülről látta a rendszert, mellé állt és kiábrándult, volt bátorsága szembefordulni, és a nyilvánosság elé állni. Most egyenesen megmondja: bizony 2022-ben itt volt a békemeneten, igaz, akkor nem voltak ennyien – a tömeg csalódott morajlással reagál, majd továbblép ezen, nincs meglepetés, tudja mindenki, honnan jött ez a férfi, a bizalmat megkapja ennek ellenére, vagy pont ezért, hiszen aki eljöttek, már viharedzettek, sokat láttak, sokat megéltek az utóbbi években, pártoknak szurkoltak vagy összefogásnak, és volt, aki a kormánypártnak – mégis itt maradtak, és újra meg újra lehetőséget adtak annak, aki őket képviselve éppen reményt adott arra, hogy megvalósulhat valami a ‘89-es rendszerváltók álmaiból.

“Legközelebb mindenki hozzon magával még két embert!” – hallom a valahonnan ismerős mondást, igen, ez bizony Márki-Zay Péter szájából hangzott el több tüntetésen – mégsem érzem sem csalásnak, sem lopásnak ezt az “újrahasznosítást”, inkább nagyon is helyénvalónak. Ahogy azt sem, amikor arra kér a szónok, mindenki fogja meg a mellette álló kezét, és emeljük együtt a magasba a magyar zászlóval együtt – ha nem is pont ugyanígy, de ez is része volt a 2022-es választás előtti demonstrációknak. Egészen felemelő, ahogy a végén Nagy Ervin elkezdi énekelni a Kossuth- nótát, és több százezer ember szájából együtt zeng a parlament körül: “Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” 

Hazafelé a vonat folyosójának padlóján ülve  – máshol nincs hely – kérdezem magam, mitől lenne ez most más, mint az eddigiek. Rájövök, hogy nem tudom, más-e, de bízok benne, hogy igen. Remény nélkül, bizakodás nélkül nincs élet. Magyar Péter talán pont a jó időben, a jó pillanatban lépett színre, és úgy tűnik – egyelőre – , rajta már nem fog a Rogán-művek boszorkánykonyhájának főztje. Az emberek kezdenek ébredni. Tegnap ötvenezren, ma kétszázötvenezren, holnap pedig lehet, hogy kétmillióan, de egyszer elegen leszünk. Az új Magyarország építése talán most valóban elkezdődött. 

A Hódpress sütiket használ a jobb működés érdekében. Rendben!