Nem hány szikrát a magyar föld, ellenben okádja a forró vizet, s mi hagyjuk, hogy gőzölve folyjon pocsékba.
Pazarlunk, ahogy nem szégyen, s még bátorított is erre a rezsicsökkentés hosszú évek óta harsogott szólama. Ezen a héten viszont beütött a ménkő, s noha hitegetnek még, hogy ha átlagmagyar vagy, nincs miért aggódnod, csak hát annyira vagyunk átlagfogyasztók, mint átlagkeresők, akik állítólag – a KSH szerint – bruttó 507 ezer forintot tesznek zsebre havonta.
Gáz, villany – mindenki a mérőórát lesi, hol tart, hol tartott egy hónapja, számol, kalkulál, s fontolgatja, mire nem futja majd, ha életbe lép maga a könyörtelen valóság, hogy a kék lángnak, a meleg radiátornak, a légkondi meg a szárítógép búgásának, és még a lámpa fényének is ára van.
Ez az ország úgy kótyavetyéli el az energiát, hogy nem dúskál benne, külföldről veszi külföldi valutáért, ami meg nyújthatna némi támaszt, mondjuk a lakóépületek szigetelése, vagy ami itt pang a talpunk alatt, a termáltenger, arra ügyet sem vetünk, szóba sem kerül.
Egyrészt az Energiaklub már hét évvel ezelőtt sürgette a kormányt, hogy költsön uniós pénzt a lakóingatlanok felújításra, ám hiába, Lázár János akkor úgy felelt a kormányinfón, hogy „ingyen ne adjunk semmit se, mert az nyilvánvaló, hogy nem jó irányba vinné a társadalmat.”
Másrészt hazánkban mintegy kétezer termálkúton keresztül tör föl a felszínre a forró víz. Jómagam nem tudom, hogy mindezt a víz- és egyben hőtömeget hogyan lehetne a leghatékonyabban felhasználni, de hogy lenne rá mód, megoldás, abban biztos vagyok. Ha esetleg nem lenne itthon elég szakember, aki ebben útmutatást ad, el kell menni Izlandra, ahol még a járdákat is fűtik az épületfűtés kilépő, 35 °C-os vizével. Mert ők régóta tudják a hogyanját és a mikéntjét. Kerül, amibe kerül. Nincs mese, meg kell fizetnünk a tanulópénzt!
