Évente találkoznak az egykori tanítványokkal – akadt olyan, aki 50 év után hívta meg egykori szeretett tanárát – interjú a Cselőtei házaspárral

208

Ma díszközgyűlés keretében adták át díszdiplomájukat egy sokak által tisztelt tanító, pedagógus házaspárnak, Cselőtei Józsefnek és Cselőtei Józsefné, Vilma néninek. Az okleveles tanítók 65 éve szereztek diplomát, így vasoklevelüket vehették át ma Márki-Zay Péter polgármestertől. Cselőtei Józsefről és Cselőtei Józsefnéről szóló méltatásunkat itt olvashatják. A vasoklevél átadása után egy rövid interjú keretén belül a tanítás akkori felelősségéről és a tanyasi iskolákról, emlékekről és megható meghívásokról beszéltek a Vásárhelyi Médiacentrumnak.

Mi vezette önöket erre az életpályára, erre a hivatásra?

- Hirdetés -

- Hirdetés -

Cs. J: Nagyapám tanító volt, emellett előttem voltak olyan tanári példaképek, amelyek invitáltak erre a pályára.

Cs. J-né: Egész kicsi gyermek voltam, amikor bennem ez a vágy megfogalmazódott. 3 lány volt a családomban, mindenkiből tanár, pedagógus lett, sőt, a tágabb családban is sok a tanító. A lányom is, aki Németországban él, ezt a szakmát választotta.
Érdekes, hogy első számottevő emlékem nem is annyira a diplomaosztás volt, mint inkább képesítő vizsga, egy évvel a tanítóképző elvégzése után. Arra a tanításra jól emlékszem, testnevelés órát kellett tartanom. Pár perc volt, amit tanítani kellett. A volt tanáraim egyetlen kifogása annyi volt, hogy gyorsabban számoltam a gyermekek lépéseit, mint ők azokat a lépéseket megtették.

Lehet, hogy egy kép erről: 4 ember és belső tér

Többször szóba kerültek a tanyasi iskolák. Milyen volt egy ilyen iskolában tanítani, Hódmezővásárhelyen és Csongrád megyében, az 50-es, 60-as években?

Cs. J: Nagyon szerettük mind a ketten ezt a munkát, de óriási felelősség is volt ez. Ott csak mi voltunk a gyermekeknek, a szülők nem tudtak annyira segíteni a gyerekeknek, hiszen az ő iskolai végzettségük alacsonyabb volt. Mi mindent megtettünk azért, hogy ezek a gyerekek se szenvedjenek hátrányt, és hogy megszerezzék a szükséges tudást ahhoz, ami a középiskolához kell. Ez egy külön életforma volt, amit igazából azok értenek meg, akik benne éltek. Sárban, hóban, esőben kellett jönnünk. A város 15, a legközelebbi szatócsbolt 5 kilométerre volt.

Cs. J-né: Az 50-es évek vége felé még több gyengébb képességű gyerek volt. Sokkal több segítségre volt ezeknek a gyerekeknek szüksége, és nem azt néztük egy korrepetálásnál, hogy letelt az óra. Később a tanyasi iskolákban a szülők és a gyermekek összetétele is megváltozott. Kis parasztok gyermekeit tanítottuk a 60-as években az iskolákban, azok a szülők valahogy jobban odafigyeltek gyermekeik nevelésére, tanítására. Sőt, a szülők is sokszor a dolgozók iskolájába jártak, a férjem ott tanította a szülőket. Örömmel mondhatom, hogy akadtak kiemelkedő képességű tanulók, akik ezt később egész életükkel tudták bizonyítani.

Lehet, hogy egy kép erről: 4 ember, álló emberek és belső tér

Gondolom számos egykori tanítványuk életútját sikerült nyomon követniük.

Cs. J: Nagyon sokakkal kapcsolatban vagyunk, aminek nagyon örülünk. Az első tanítványaim Mindszenten 35-40 év után is nagy szeretettel fogadtak, de ugyanez igaz a tegehalmi és a rárósi egykori gyerekekre is. Sokaknak a gyerekeit is tanítottuk. Különböző életutakat volt szerencsénk látni az elmúlt több mint 40, sőt még több évben.

Cs. J-né: Minden évben találkozunk a tegehalmi gyerekekkel. Engem például olyan öröm ért, nem is olyan rég, hogy az egyik első tanítványom, aki akkor egy kislány volt, még Nagymágocson. Egy patikában összefutottam vele, és 50 év távlatából kaptam tőle egy meghívót. Olyan ünnepséget szerveztek, mintha legalább 8 évig ott tanítottam volna. Ez az élmény egyszerűen leírhatatlan.

Képek: Vásárhelyi Médiacentrum valamint Polgármesteri Hivatal Gyorshírszolgálata

A Hódpress sütiket használ a jobb működés érdekében. Rendben!