A vezérszurkolók hátat fordítanak a mérkőzésnek, hogy minden megnyilvánulásukkal felajzhassák az övéiket. Előfordul, hogy nem is a pályán történtekre reagálnak, csupán az engesztelhetetlen ellenszenv dolgozik bennük, amiből aztán olyan „emelkedett” rigmusok születnek, mint amilyeneket a Fradi-Újpest találkozókon hallani.
A hazai, így a vásárhelyi közélet is ebbe az irányba tart. A megmondók szavának kantálása, a másik tábor lekicsinylése mindennapossá vált. És ebben a kivagyiságforgatagban úgy kavarognak az aktuális mondanivalók, hogy az átlagos nézők, akik csak a játékot követnék, képtelenek elkapni, valójában hol tart és miről is szól igazán a meccs. Pedig lehetne, kellene örülni egy szép becsúszásnak, parádés védésnek, frappáns cselnek, önzetlen passznak, s leginkább egy sportszerű gesztusnak, ám mindezt elnyomja a fülsüketítő zaj, ami a B-közepektől repeszt mindenfelé.
A minap olvastam, hogy Hódmezővásárhelyen jelenleg nem a felvirágzás korszakát éljük, ez egy hanyatló város.
Nézőpont kérdése, értékelhetik így is, úgy is az itt élők, de aki a fenti megállapítást tette, ő még decemberben az elmúlt 150 év egyik legnagyobb projektjeként emlegette, hogy helyben sínre tették a jövőt.
Persze lehet a hanyatlás jele, hogy helyi vállalkozások milliárdos projekteket terveznek az itteni ipari parkban, hogy elmozdulhat félévtizedes holtpontjáról a szennyvíztisztító fejlesztésének ügye, hogy bővül a kórház, mert ennél lehetne, kellene merészebbet is álmodni, mondjuk a sztratoszféráig emelni a városháza repedező tornyát, ahonnan Párizsig lehetne csúszdázni, és dokkolhatnának rajta az űrsiklók. Mindig van feljebb!
Egy stadion legfelső karéjának legfelső sorából a játékosok és a kapuk mögött hangoskodó ultrák is csupán apróságok, a nagy egész részei. Csak amiatt bámulatos a látkép, hogy a labda gömbölyű.
Egy meccset el lehet veszíteni, sőt olykor nem is árt. De a gömbérzékünkre vigyázzunk! Ahhoz, hogy labdába rúgjunk, nincs szükség rigmusokra, és stadionokra sem.
