Ami az utóbbi időben engem megrémisztett, hogy a tévés beszélő fejek közül egyre kevesebben találgatják már a vírus végét. Persze az elején könnyen felsültek, akik egy-két hónapos lecsengésben hittek, érthető az óvatosság, ugyanakkor mégis aggaszt, hogy egyre inkább már csak arról folyik a diskurzus, mikor tetőzhet a koronavírus-járvány a világban, mert még nem látjuk, meddig is fog eltartani.
Ami azonban megnyugtat, amikor néhány naponta a munkahelyemet is jelentő otthonomból élelmiszert föltankolni előmerészkedek, akkor hogy egyre több emberen látom, hogy komolyan veszi az ügyet. Egyre többeken látok maszkot – amivel ne feledjük: elsősorban mindenki mást védünk -, egyre jobban betartják a közösségi távolságtartást, de egyre többen gondolnak a közösségi szolidaritásra is. Magánszemélyek, városi cégek ajánlják föl, hogy segítenek, ahogy tudnak: aki megteheti, a gyártósoráról legördít és szétoszt több doboz maszkot, aki pedig azzal tud segíteni, az a saját nagyszülei mellett még egy-két idős embernek beadja az ételt, gyógyszert, ami kell. Bár most az az időszak van, amikor a bizonytalanságban egyre jobban esne egy ölelés, egy-egy személyes bíztatás, most ezzel sajnos nem építenénk, hanem ártanánk. Marad tehát a virtuális forma. Skype-”locsolkodás”, Messenger-sonkaevés és Discord-sörözések pótolják elengedhetetlen közösségi igényünket.
Húsvétkor – ahogy vendégszerzőnk remek cikkben bemutatta – ki-ki világnézete szerint mást ünnepel, de a hagyományokban, a népszokásokban a közös pont az újjászületés, a jövő megalapozása. Most két dologgal tudjuk megalapozni azt a jövőt, amelyre érdemes előre tekinteni: önfegyelemmel és egymáshoz fordulással. Önfegyelemmel, mert húsvétkor sem szabad átmenni “kivételesen” a családhoz. Sőt: pont nekik árthatunk a legtöbbet, ha idősebb szeretteink esetleg elkapják a szörnyű kórt, számukra sokkal súlyosabb kimenetele is lehet. Ugyanakkor ez ne jelentse, hogy nem fordulunk oda egymáshoz. Az, hogy nem mehetünk át hozzájuk, ne jelentse, hogy nem is hívjuk fel őket videón vagy csak hagyományos módon, és ne jelentse, hogy nem kérdezzük meg tőlük: minden oké?
Mert ápolni kell emberi kapcsolatainkat, fenn kell tartani közösségeinket kisebb körben is és azzal, hogy a bajban barátságosabb és a nehezebb helyzetbe kerültekhez odaforduló arcunkat mutatjuk, nagyobb körben, városunkban, országunkban és világszerte is. Hogy ha elmúlik a baj, visszatérhessünk hozzájuk újra, személyesen. Higgyék el, felemelő lesz. De addig hosszú út vezet, amin az eljövő közös találkozásokba vetett hit vezérelhet, de ami kőkemény és komolyan vett odafigyeléssel kell, hogy legyen kikövezve.
Valami ilyesmi, azt hiszem, a hit az újjászületésben. Ezzel kívánok boldog és ilyen körülmények közt is, akár a szó jelentését újraértelmezve meghitt ünnepet minden kedves Olvasónknak!